Több bejelenteni valóm is lenne számotokra! Azt hiszem... Aztán lehet hogy mégsem lesz az olyan sok, majd elválik!
Kezdeném rögtön azzal, hogy végre sikerült eldöntenem mi lesz a másik történet amibe belekezdek, habár végül egy újabb KnB fanficre esett választásom, mégpedig arra melynek címe:
Chibiknek áll a Világ!
Egyszerű kis történet, a szereplők már az elején megjelennek benne, nincs túlbonyolítva... Annyira. Aztán majd ez is elválik. Mindenesetre egy kis komédiának indult és annak is tervezem, néhol talán, esetleg, (nem valószínűleg) kevés komoly tartalommal. Ezzel el is regélném a beharangozóját, eme apró kis történetnek:
"Kíváncsiak vagytok, mi sül ki abból ha egy 16 éves gép és animefan lány magyarországon hajnali 2-kor "mágikus chibiket" vesz a neten keresztül ingyen? Én igen. Ugyanis velem pontosan ez történt. A nevem Várkos Luka, és jelenleg 15 élő, lélegző Chibi tulajdonosa vagyok. Ha érdekel hogy mindez hogyan történhetett meg, vagy mi lesz a végkifejlet, akkor nézz be hozzám, és 15 apró barátomhoz."
Ez lett volna a beharangozó, és még egy kis plusz, összeraktam egy borítóképet ehhez is:
Valamint, mostantól valószínűleg ajánlókat is fogok írni, valamint film, sorozat, (PC és xbox)játék és (természetesen) anime kritikákat, hogy ne tűnjön olyan soknak az a szünet két fejezet között.
Nem is volt ez olyan sok! Legalábbis szerintem nem. Nos, találkozunk a legközelebbi akármit csináloknál, addig is sziasztok!!
A fejezetben mostantól a vastagon jelölt részek lesznek angolul mondva. Valamint egy kis változtatás: utánaszámoltam, és rájöttem hogy a Kagami-testvéreknek 17 évesnek kellene lenniük, szóval mostantól annyi idősek lesznek. Bocsánat a kellemetlenségért.
Valamint megmagyaráznám a hosszú kihagyás okát. Először is új gépem van, amin nincs Word, valamint én egyszer már apukám 14 éves laptopján befejeztem a fejezetet, csak az a vacak nem mentette el. De aggodalomra nincs ok, itt a kész fejezet! :)
(A Japán iskolarendnek meg szüneteknek pedig még utána kell hogy nézzek. Előre is elnézést, ha valaki ezzel kapcsolatban hibát vesz észre, kérem szóljon róla. :) )
A bétázásért köszönet Odette-nek!!
Két hét telt el
az első iskolanap óta. Mármint akkortól hogy én is iskolába kezdtem járni.
Mármint hogy Japánban... Na, csak értitek, ugye? Öhm... Hát, remélem, értitek.
Merthogy itt máshogy van az iskolai szünetek rendje. Itt ugyanis... Vagyis most,
hogy belegondolok annyira mégsem, csak annyi a különbség hogy itt tavasszal van
év eleje, ilyenkor jönnek az újak és lépnek osztályt a régiek. Tehát két hete
jártam iskolába, egy hete voltam tagja a kosárlabdacsapatnak, és két napja
ismertem Alexandra Garciát. Közölném, nem semmi a nő. Mivel szombaton
találkoztunk, ezért fogadtam vele. Előre szólok, nem voltam (vagyok) valami
szent kisasszony, tehát abban fogadtam vele, hogyha sikerül több szakét* innia,
mint nekem, mielőtt valamelyikünk az asztal alá kerülne, akkor megcsókolhat.
Mivel nem sikerült lekapnia találkozásunk első egy órájában. Mondjuk úgy
mindketten a (fejenként) harmadik ÜVEG (nem, nem pohár) szakénál dőltünk ki.
Szegény Taiga meg arra jött haza, hogy ott fetrengünk a padlón, a semmin
röhögve, mellettünk az eldobált üvegek, a kis kávésasztalon pedig két pohár,
közülük az egyik elborulva ontotta magából tartalmát, a másik pedig félig
üresen álldogált. Mondhatom, szegény Nii-san* teljesen kiborult, és miután
másnap teljesen másnaposan felébredtünk Garciával, megkaptuk a magunk kis (nagy
és fejhasogató) fejmosását. Garcia azért lett leteremtve, mert mi az, hogy
alkoholt ad egy kiskorúnak, én meg azért, mert elfogadtam. Akkor gondoltam meg
magamat arról, hogy elmondjam-e neki a régi klubos emlékeimet. Így nekem és
Alexnek sem kellett tovább szenvedni miatta. Egészen addig, amíg el nem kezdett
feltakarítani utánunk, és be nem kapcsolta a porszívót. Szinte láttam a hellish
evil* szemeket, amiket vágott. Aztán eszembe jutott, hogy nekem van bogyóm a
macskajajra. Így hát felkeltem, majd kikeresve az éjjeliszekrényem mélyéről
adtam egyet Alexnek is, és én is bevettem egy darabot. Cirka fél órával később
már mi is besegítettünk a takarításba kedvenc labdaőrült-báttyó-szakács-szélfogómnak.
A bogyót még egy jó barátom J'ena adta nekem, aki Londonban lakik. J'ena egy
kedves félvér lány, aki az egyik legjobb barátom volt. És bár mikor még ott
éltünk, más gimibe mentünk, sose feledtem el az általános iskolában együtt
töltött időt. Egyébként onnan tudom hogy félvér, hogy:
1. Ő mondta.
2. Jégkék szeme van.
Tehát ja. Jelenleg az Arthur Ford
Public Schoolba* jár, de a kapcsolatot tartjuk. Kilencedikben rendszeresen
szereztünk piát valahonnan, és azt iszogatva beszélgettünk Mike-kal és
Sophie-val az elhagyatott, "szellemjárta" házban a Norman
utcán.
Én pedig most itt ültem
nyugalomban a kosárcsapat edzésén, mivel egyelőre azzal bíztak meg, hogy
figyeljem meg a többiek technikáját. Persze elbambultam, éppen az első
csókomról álmodoztam, és hogy miért pont James Oxfordnak* adtam azt...
– Naiya-san! Vigyázz! – Mikor megszólalt
a hang, ahelyett hogy elfordultam volna, nekem természetesen arra kellett
néznem, mire egy kosárlabda teljes sebességgel az arcomba csapódott, én pedig
erejének engedelmeskedve lezúgtam a pad másik oldalán.
– Úristen! Naiya, minden
rendben?! – rohant rögtön Riko-chan felém. Ő éppen a pályán volt, a terem másik
oldalán.
– Ki. Volt. Az? – tagoltam a mondatot, miközben lassan és
(remélhetőleg) ijesztően felemelkedtem a földről. Hirtelen mindenki a másikra
kezdett mutogatni, tehát volt egy olyan érzésem, hogy sikerült.
– Én voltam. Hontouni sumimasen,
Naiya-san*! – hajolt meg előttem Kuroko, mire a cukiság-mérőm mutatója túllépte
a maximumot, én pedig nem bírva tovább, fojtogatni (ölelgetni) kezdtem a
világoskék hajú kis cukorzsákot. Ekkor vakkantva robbant be Nigou, a kis husky,
minek következtében Kagami lányokat megszégyenítő módon, térden kúszva a
sarokba menekült.
– Aida Riko azonnal jelenjen
meg a tanári irodában, ismétlem, Aida Riko azonnal jelenjen meg az tanári
irodában! – szólt az iskolai rádió, mire mind felkaptuk a fejünket.
– Nos,
úgy látom, minden rendben. Kérlek, folytassátok a gyakorlást, amíg vissza nem
jövök! – mondta majd futólépésben távozott. Persze a fiúk hülyék lettek volna
tovább futkározni, miközben az edző árgus szemei nem lesik őket, inkább leültek
pihenni, amíg jövendőbeli gyilkosuk vissza nem tér. És persze a telefonom (az az
áldott szar) is akkor tudott megszólalni, lejátszva a Maji Love 2000%* című
számot, mire arcom színe megközelítette hajszínem árnyalatát.
(jelezném, ez nem az eredeti Japán változat, csak a
Thai fordítás, mert az eredetit sehol sem találtam...
Bocsi...)
A fiúk természetesen a markukba
röhögtek, kivéve Kurokót, aki csak nézelődött. Viszont amint megnéztem a hívó
fél nevét, önkéntelenül vigyor terült arcomra.
– Moshi-moshi, Sophie-chan*!
– Mégis mit képzelsz te
magadról!? – hallatszott egy sárkány hangja a vonal másik oldaláról, mire elemeltem
a telefont a fülemtől.
– Azért ennyire ne örülj nekem...
– váltottam angolra, hátha a többiek nem értik majd a diskurzust kettőnk
között. Elvégre a remény hal meg utoljára, nem igaz? Aztán mondjuk, hogy
"A reményhal megdöglött. Az új kedvencem egy szarokrája."
– Félre ne érts, csak azért az
egy kicsit rosszul érintett, hogy nem személyesen szóltál, hogy az apádhoz
fogsz költözni, A VILÁG MÁSIK FELÉRE, és nekem kellett beadagolnom a dolgot
anyának meg Chrisnek. Tudod, iszonyatosan hiányolnak téged. Ahogy én is. – Szinte
láttam magam előtt, ahogy féltve nagy gonddal elkészített sminkjét, óvatosan
törölgeti szemét a kitüremkedő könnycseppekkel harcolva. Csak mosolyogtam,
ahogy elképzeltem a jelenetet.
– Értem, és... És sajnálom hogy
nem személyesen szóltam, de tudod az indulás előtt úgy hét órával szóltak nekem
is hogy cuccoljak össze, és mire összepakoltam, már nem volt idő beugrani
hozzátok – motyogtam.
– Hát, ez elég sovány vigasz, de
le- TÖRPE! TŰNJ MÁR INNEN! – ordított újra, gondolom, Chris meghallotta,
hogy telefonál, és kíváncsi volt, kivel beszélget. Ezek után a kis Rómeó-palánta
nem hagyta békén szegény Sophie-t, mert mindenképpen beszélni szeretett volna
velem.
– Na, Sophie, ne legyél ilyen,
hadd beszéljen velem ő is egy kicsit – mosolyogtam a vonal másik végén. Végül
sóhajtva átadta a mobilt öcsinek.
– Szia, Dia! – szólt vidáman
Chris.
– Szia, Rómeó! – mosolyogtam
egyre szélesebben. Félő volt, hogy mosolyom mindjárt körbeéri a fejemet. Ekkor
vettem észre, hogy Hyuuga és Kagami felkapták a fejüket a Rómeó megszólításra.
És itt a bosszúm...
– Ah, Rómeó, miért vagy te
Rómeó...? – tettem kezem a homlokomra, mire kuncogást hallottam a telefonból.
– Értem, szóval egy
bosszúhadjárat közepén kaptalak el. És, hogy megy sorod? – kérdezte öcsi, én
pedig elkezdtem regélni, mint a kismadár.
–... és képzeld, fogadtam vele,
hogy ki bír több szakét inni, és döntetlen lett! Persze jól berúgtunk, és
másnap kaptunk a fejünkre... – Ekkor láttam, hogy Hyuuga, Kiyoshi unszolására
lefordította a piáról szóló mondatot, mire az egész társaság rám bámult. – De
szerintem megérte az a háromüvegnyi ital. Sőt, visszaestem! Emlékszel, régen
lenyeltem két rekesz sört is. Igaz, hogy utána órákig vécére jártam, de akkor
is megittam! – Az egész társaság elsápadt szavaim fordítását visszahallva
Hyuugától.
– Az komoly! Eh, de itt van anya,
és ő is szeretne beszélni veled. Adom – szólt, mire felvettem egy komolyabb
hangszínt.
– Szervusz, drágaságom! Hogy meg
sorod Japánban? Kapsz rendesen enni? Ugye nem bántanak? És miért nem szóltál
nekünk? Persze, Sophie-tól tudom, hol vagy, és megértem, hogy most nem sok
kedved van beszélgetni, de...
– Bella,
kérlek nyugodj meg! Jól megy sorom, természetesen kapok rendesen enni is, nem,
nem bántanak, ha megpróbálnák, már rég a kórházban pihennének, és azért nem
szóltam, mert nem volt időm rá, sajnálom. És nem, nem ez volt az okom, hanem
hogy szintén nem volt időm rá, tudod, éppen kiépítem az itteni életemet.
Arról... Arról pedig egyelőre nem sok kedvem van beszélni, sajnálom – mondtam udvariasan
kedvenc keresztanyukámnak. Ja, igen, a teljes neve Bellatrix Black (és még én
mondtam, hogy nem Harry Potter).
– Értem. De azért vigyázz
magadra... – mondta, ám a következő pillanatban berobbant Riko-san, és minden a
feje tetejére állt. Mire odaküzdöttem magamat a kétségbeesett edzőhöz addigra
már mindenki volt ott, és tudhatta, mi a baj, csak én nem. Nem szeretek utolsó
lenni.
– Edző, mi a baj? – kérdeztem rá
nyíltan, mire robbant a bomba.
– Mi a baj? Hogy mi a baj?! Az a
baj, hogy jövő hét péntekig szereznem kell valahonnan egy normális bandát, akik
játszanának a bálon, amit a versenyek kezdete miatt rendeznek! És mivel
tavaly mi nyertünk, nekünk kell bandát szereznünk! – Ekkor eszembe ötlöttek
otthon, a szekrényben pihenő gitárjaim, egy akusztikus, valamint egy elektromos
szépség, Joy és Lawrence. Igen, elneveztem a gitárjaimat. Problem?
– Aha. – Majd újra a telefonhoz
fordultam. – Bella, tudnád adni egy kicsit Sophie-t?
– Persze, drágám, egy pillanat.
SOPHIE, DIA BESZÉLNI AKAR VELED! – Nem is tudom, Sophie kitől örökölte a
hangját.
– Itt vagyok, mi a helyzet? –
hallottam a szöszi hangját egy kis idő után.
– Sophie, hatalmas szívességet
kell kérnem tőled. Szólj J'enának és Mike-nak is. Tudod, Japánban elkelne a
"fantázia".
– Értettem, főnök. Keddre ott
vagyunk.
Sake = A Sake egyenlő a Japán rizspálinkával.
Nii-san = A báty kissé formálisabb megszólítása.
Hellish Evil = ez már volt, de a jelentése "pokoli gonosz"
Arthur Ford Public School = létező londoni iskola, a történethez csak kölcsönvettem.
James Oxford = Naiya első "szerelme"
Hontouni sumimasen, Naiya-san! = " igazán sajnálom, Naiya!"
Maji Love 2000% = mit mondhatnék, nagy utapri fan voltam...