5.fejezet - meg egy kis kérés

5.fejezet

Örülök hogy olvassátok ezt a story-t emberek! Már ha tényleg olvassátok...

Ui.: Nagyon megköszönném, ha feliratkoznátok és megírnátok a véleményeteket.

 

Hétfő. Egy kérdésem lenne ezzel kapcsolatban. Ki volt az az idióta állat, aki feltalálta, és a többiek miért nem nyírták ki egyből? Őszintén szólva semmi kedvem nem volt a felkeléshez, tekintve, hogy fájt a fejem, és gyomortartalmam sem éppen kívánkozott nyugton maradni. De édes, róka bácsi világot akar látni...!

– Naiya-nee, hova raktad a macskakajá- Úristen egy démon! – kiáltott fel Taiga, mikor meglátta a fejemet. Milyen kedves reakció, mi?

                                          

                                                                x pár perccel később x

– Taiga, csak hagyj meghalni a migréntől! – nyöszörögtem, mikor kedves labdaőrült-bátyó-szakács-szélfogóm orvososdit játszva, le akart nyomni egy öklömnyi tablettát a torkomon, amit körülbelül annyira szerettem volna, mint hogy szétessen a kinti budi, mikor épp rajta ülök, miközben körülöttem emberek százai álldogálnak. Remélem, átadtam az érzést. Szerencsére csengettek, és amíg kedves testvérem nem volt ott, fogtam, és kidobtam a gyógyszeróriást. Visszajőve, Taigához csatlakozott egy fekete hajú, selyemfiúnak kinéző alak. Legalábbis szerintem. Aztán a selyemfiú hirtelen osztódott egyet, mikor fel akartam ülni, így már két selyemfiút láttam. Pfű, ez a migrén rosszabb, mint a másnaposság...

– Szia! Te vagy Taiga testvére igaz? – kérdezte Selyemfiú, legalábbis azt hiszem, mivel a fülemnek is épp akkor kellett bedugulnia. De szerencsés az én idióta fejem, ugye, gyerekek? Ki is jelenteném: utálom a migrént. Habár cserébe nem vagyok beteg egész évben.  Ezért, mondjuk, talán megéri...

– Taiga! Adj papírt és tollat! – szóltam nyöszörögve, mire bátyám sóhajtva átnyújtotta a kért tárgyakat, én pedig belekezdtem abba, amit szerettem volna.

 ,,Ezen végrendeletben kifejteném, nem vagyok részeg, és semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt nem állok. De bele is kezdenék. Joyt és Lawrence-t a Fantasyra hagyom, a fehér kosárlabdát bátyám, Kagami Taiga örökli tőlem. A naplómat temessék el velem együtt, valamint fehér rózsákat kérek a síromra! "

– Kész. Taiga, ezt juttasd el egy ügyvédnek, kérlek! Én pedig itt mindjárt kilehelem a lelkem, és aztán viszlát, kegyetlen világ! – drámáztam, miközben homlokomra tettem a kezemet. Ebből már ő is tudta, hogy nem vagyok annyira rosszul. No, igen... Jó gyorsan kiismerte a természetemet.

– Naiya-nee, örülnék, ha nem traktálnál ekkora baromságokkal. Az idióta migréned miatt ma kimaradtam az iskolából és még az edzésről is lemaradtam – kezdett nyafogni, mint valami kis ovis.

– Taiga, ne tettesd az ártatlant, tudom, hogy te sem akartál bemenni ma, mert dogát írtunk volna töriből, és te nem tanultál semmit. Tehát mindkettőnknek szerencse, hogy migrént kaptam – jelentettem ki, közben kacsócskámmal mutogatva. Erről ennyit. Kissé elpirulva, morogva lehajtott fejjel intett a haverjának, Mr. Selyemfiúnak hogy kövesse, majd elhagyták a ,,veszélyes terepnek” számító szobámat. Ezek után kikeltem az ágyamból, és kutakodni kezdtem az egyik fiókomban. Pár perc alatt meg is találtam a keresett tablettát, és miután vízzel lenyeltem, visszamásztam az ágyamba...

x másnap reggel x

Amint felébredtem szemeim kipattantak, ahogy én is az ágyból. Migrénemnek már nyoma sem maradt, teljesen egészségesnek éreztem magamat. Aztán ránézve a szobám falára szegezett naptáramra észrevettem, hogy... Kedd van! Vagyis ma jönnek Sophie-ék!

– Naiya-nee, hol a macskaalom lapá... Úristen, te fél hétkor ébren vagy? Istenek, csoda történt! – állt meg döbbenten, mikor észrevette, hogy én már felöltözve fogom össze vörös ananásszá a fejemen lévő hajnak nevezett szőrzetet.

– Nem kell annyira ledöbbenni, egyszer nyári munkám volt, ahova hajnali ötkor kellett indulnom, hogy beérjek, szóval ez semmi – jelentettem ki, rá se nézve. Aztán, mikor éreztem a gonosz elég erős kipárolgását, csak megfordultam.

– És akkor miért nekem kell téged minden reggel kicibálni az ágyból? – kérdezte síri hangon kedves bátyám.

– Azért mert attól függetlenül, hogy korán kelek, még mindig lusta vagyok – nyomtam mutató ujjamat az orrára.

– És mire fel ez a vidám aura? – kérdezte tovább értetlenkedve.

– Jaj, kicsi Bakagami. Hát elfelejtetted? Ma jön a banda, amit Riko-sannak szerváltam! – küldtem legszebb vigyoromat, mire vágott egy fintort.

x már az iskolában x

Dudorászva haladtam végig a folyosón, kedvemet semmi sem ronthatta el. A pár perce történt telefonbeszélgetésben kedves barátnőm elmondta, hogy leszálltak a gépről, és jelenleg egy taxiban tartanak iskolánk felé. Ennek tudatában pedig teljes nyugalommal ugrándoztam be a női öltözőbe, ahol Riko-san is éppen valami edzőruhafélét próbált meg felvenni.

– Naiya-san! Hogyhogy ilyen fitt vagy ma? – nézett rám kérdő szemekkel, mire százkarátos vigyort villantva elmondtam neki, hogy a "banda" akármikor betoppanhat.

– De hisz ez remek! Na, de most már induljunk, a fiúknak ez is elvesztegetett idő az edzésből  – jelentette ki felállva, és elindult kifelé. Miután felvettem a sportcipőmet, én is követtem. A tornacsarnokban azonban meglepetés fogadott...

– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Hyuuga-senpai ,,kedves" hangnemben.

– Kötekedni akarsz, Pápaszemkapitány!? Tíz órát utaztam hogy ideérjek egy kicseszett repülőn, csak azért mert az a kis törpe szólt, hogy ugorjunk át koncertezni JAPÁNBA! És tudod, hogy honnan jöttünk, baszd meg!? Angliából! Érted? ANGLIÁBÓL! – És J'ena robbant. Ha eddig nem esett volna le, utál repülőn utazni.

– Hé, hé, J'ena, nyugi van! – csitította Sophie másik legjobb barátnőmet. Ez az egész jelenet pedig addig tartott, míg a banda utolsó tagja Mike észre nem vett engem...

– DIA! – ugrott rögtön rám az az idióta, mire én majdnem megfulladtam.

– Nem is tudom... Valahogy emlékeztet valakire... – morfondírozott magában kedves, édes drága bátyám, kinek emlékei között felsejlett egy szőke modell alakja, miközben Sophie és J'ena próbáltak megmenteni a levegőhiány okozta haláltól.

– Nos, srácok, ők itt a banda, amit szerváltam péntekre:

 Sophia Black, legjobb barátnőm, volt osztálytársam. Ő a banda billentyűse.

​

J'ena Bloom, második legjobb barátnőm. Félvér ugyan, de ez egyáltalán nincs kihatással a dobjátékára.

​ 

  

Michael Cutterridge (Mike) a legjobb fiúbarátom. Van ugyan egy kis bakija, de verhetetlen a basszusgitárral.

 

 – Banda, ők pedig a kosaras klub,  most hadd ne kelljen felsorolnom minden tagot.... – legyintettem, mire az első évesek, akik kihúzták a hátukat rögtön leeresztették a vállaikat, mire én csak rájuk vigyorogtam.

– Tehát Riko, őket "szereztem" – mosolyogtam az edzőre.

– Bocsánat, hogy közbeszólok....

– Meg van bocsátva – szóltam oda Hyuuga-senpai-nak.

– Khm... Tehát, ha emlékeim nem csalnak, akkor énekórán úgy tanultam, egy bandában lehet dobos basszusgitáros és billentyűs, de mindig van benne egy sima gitáros is. Az hol van? – kérdezte mosolyogva.

– Gyertek, és megmutatom – intettem, majd megindultam a zeneterem felé. Ahogy odaértünk, mindenki odaállt szokásos hangszeréhez, így én is kezembe fogtam egy elektromos gitárt.

– Mit játszunk? – kérdezte Mike, mire ránéztem.

– Legyen mondjuk a Witch Hunt, Megurine Lukától! – mondtam mosolyogva, arra gondolva, hogy abban mind éneklünk, legalább egy kicsit.

– Na, ez elég jó volt, Hyuuga-senpai? – kérdeztem.

– H-huuuh...