Chibiknek áll a világ! 1.fejezet - avagy a furcsa, furcsán élethű babák

1.fejezet

Sziasztok! Most hogy az ötödik fejezet is felkerült az ATGY-ből, úgy gondoltam nekiülök a CÁAV-nak is. Nem is húznám tovább az időt, kezdődjék a fejezet!

 

 

 

Cső, cső, a nevem Várkos Luk(anna), és jelenleg épp egy Kecskemétre tartó buszon próbálkozom egy üres sarkot találni. Kijelenteném: ez olyan ritka, mint a fehér holló. 

– Elnézést, fiatalúr, szabad ez a hely? – kérdezte egy öreg néni mellettem állva, mire kerek szemekkel ránéztem. Az oké, hogy rövid a hajam, de ne nézzen már minden ember fiúnak, bazz!

– Természetesen! – mondtam, majd felvéve táskámat arrébb mentem, és odaengedtem a nénit. Én és az a fene nagy jómodorom... 

                                                                                                                                   x pár perccel később x

– Elnézést a késésért! – mondtam, kitárva az ajtót, mely mögött osztálytermem rejtőzött. A tanárnő, Júlia néni  mindössze annyit kérdezett miért késtem el. –Hát tudja az úgy volt, hogy az az idióta  Takao azt hitte, vicces kikapcsolni az ébresztőmet, aztán volt egy öreg banya, aki békává változtatott, és...

– Jól van, elég volt! Csak üljön le a helyére! – mondta sóhajtva, mire odaslattyogva padomhoz, leroskadtam szegény öreg faszékemre. Félreértés ne essék, az iskola tulajdona, csak én használom. A következő pillanatban egy papírfecni talált fejen. Ahogy körülnéztem, Beáékat láttam magukban vihogni, így biztos lehettem benne, hogy az üzenet a kis ribitől származik. Végül érdeklődve kinyitottam a levelet, melyben a következő állt:

„Na, mi az? Kicsi Lukanna becsajozott, és a barátnője kikapcsolta az ébresztőjét?"

És megint: ne értsétek félre, már tavaly óta azzal piszkálnak, hogy biztos leszbikus vagyok, mivel nem érdeklődtem egy fiú után sem. Hát, emberek, most tehetek én arról, hogy nem akarom, hogy valaki egyéjszakás kalandja legyek, hogy szépen fejezzem ki magam? A másik pedig: az a bizonyos „barátnő" akire gondolnak nagyon is fiú. Mégpedig Takao. Takao Kazunari, a poénzsák a Kuroko no Basuke című animéből. És igen, él és lélegzik. Tudjátok, az úgy történt, hogy...

x visszaemlékezés x

– Luka, mit csinálsz? – kérdezte kedves barátnőm, mire lecsekkoltam az akkor éppen vörös hajú leányzót, aki hatalmas mindenszínű szemeivel méregetett. 

– Kedves barátosném, én, kérlek szépen, Dollfie Dreamet* keresek olcsón, ami olyan, mintha a Fehér Házat próbálnám meg megszerezni ingyen. Sőt... – motyogtam, és az orra alá dugtam a telefonom. Ennek következtében szerencsétlen angyallelkületű kisanyámat majdnem szívrohamban vitte el a Jóisten.

– Mi a picsa kerül 1000 Euróba egy rohadt babán!? 

 

x visszaemlékezés vége x

 

Tehát így zajlott az ominózus eset. Én meg azóta ebből a rohadt babából szereztem tizennégy darabot, meg egy iszonyat ritka Dollfie Dream Pet babát, ami kb. normális esetben is a kétszerese egy sima baba árának. Ezeket mind egyszerre, tök ingyen. Mert még egy nagyon babarajongó sem olyan veszett hülye, hogy hajnali kettő és három között árverést keres egy japán weboldalon. Amit amúgy végül is megtaláltam, tök ingyen és bérmentve, annyi volt hozzáírva, hogy csak nagyon jó kezekbe akarja adni a babákat. Így hát lebeszéltem a csajjal, és egy röpke hét múlva megjött a két megtermett kartondoboz, egyikben a tizenöt baba, a másikban a ruháik, kiegészítőik, és egy egyedi készítésű kollégium, amit fura módon nem lehetett kinyitni. Úgy voltam vele, nem baj, majd legalább a babáknak is lesz egy kis személyes tere... Hát, az oké, hogy nekik lett személyes terük, de az enyém hova tűnt...? Na, ez is egy marad a világ nagy, univerzális kérdései közül. Kivéve, ha jön E.T., és megválaszolja. Na, akkor már tényleg padlót fognék, az tuti. Mert az, hogy a Dollfie KnB babáim élnek, az még oké, kicsi koromban sokszor játszottam Toy Storyt. De E.T.-től már beájulnék, és szerintem nem csak én... Úgyszólván az is érdekesen derült ki, hogy kedves barátocskáim nem teljesen normális babák...

x visszaemlékezés x

Fürödtem... És akkor... Beugrott az ajtón a One Direction! Nem, az úgy volt, hogy miután mindennel végeztem egy gyenge fél óra alatt, elindultam be a szobámba mindössze egy rövidke törölközőben, elvégre otthon voltam, na! És hát ahogyan szegény szerencsétlen praclimmal átléptem a küszöböt... Nem történt semmi. Betotyogtam, becsuktam az ajtót, felöltöztem. Aztán odaálltam az ágyam mellé, és beledőltem, úgy gondolva, hogy én akkor most aludni fogok. Ami nem jött össze, mert... Mert szomjas lettem úgy éjfél körül. Hát kimentem inni. Na, és akkor hallottam meg a sutyorgást, mikor visszafele csoszogtam. Akkor viszont lábujjhegyre állva indultam az ajtóm felé, és résnyire nyitva azt, belestem. A Kise-baba éppen igyekezett átmászni a terráriumomhoz, miközben a többi ezt megakadályozni próbálta. Én meg voltam olyan álmos, hogy szimplán odasétáltam, két ujjam közé csíptem a grabancát, és visszapakoltam a többiekhez... Aztán mikor másnap egy Midorima-baba üdvözölt, sarkában egy Takaóval, rájöttem, hogy vagy valami iszonyat gebasz van a fejemben, vagy nem álmodtam a beszélő, mozgó, élő babákat. Aztán eszembe jutott valami...

– Ti komolyan végignéztétek ahogy öltözködöm!?

x visszaemlékezés vége x 

 Ezek után a fiúkat, (Kurokót is, akármilyen cukin nézett), szobafogságra ítéltem, amiben a lányok voltak segítségemre. Mivelhogy a szobák a koleszban voltak, de mivel nem nyitható a cucc, ezért a lányok zárták be az ajtókat, ami után átadták nekem a feliratozott kulcsokat. Mivel abban a valamiben még a kulcsok is élethűek voltak! Nem is értettem... De nagyon király kis zárka volt. Ezek után leültem beszélgetni két nőnemű, hát... Mondjuk úgy, hogy baba, mert az rövidebb, mint a furcsa élő mini emberke. Tehát beszélgettünk. Én pedig áldottam az eget, hogy még két évvel ezelőtt beiratkoztam japán kurzusra, amit a gimi egyik külföldi tanára, Natsuno-san tartott, aki mellesleg még a tesit is tanítja számunkra, és mondta, hogy fontolgatja: elkezd minket kendóra* is tanítani. De eltértem a tárgytól... Tehát kiderült, hogy mindkét leányzóval kifejezetten jól kijövök, és ők másnap újdonsült barátságunkra hivatkozva kihozatták velem a fiúkat „börtönükből”. Így a srácok megszabadultak, és végül én szerencsétlen odaültem a gépemhez, hogy megoldást találjak a problémámra. Na, igen, csak általában nálam duplán is érvényesül az ember tervez, Isten végez elmélet. Így hát a keresgélés az interneten gyíkkereséssel a szobámban végződött. Miért? Mert egy bizonyos szöszi idol kinyitotta a terráriumomat, amiből Hector, az én kedves alkarméretű agámám fogta magát, és kisprintelt. Az volt a szerencséje a gyereknek, hogy mindig csukva van a szobám ajtaja... Így hát mindenki elkezdte keresni Hectort, a menekülőművészt. Egyszer kimászott a csukott dobozból, amikor háttal neki takarítottam a helyét. Azóta se tudom, hogy sikerült neki... Aztán olyan fél óra múlva eszembe jutott az ötlet, amiben a többi chibi szívesen segédkezett. Fogtam egy adag szárított lisztkukacot, egy lámpát és a megkötözött Kisét. (A többiek csinálták! Én hozzá se nyúltam.) A tálat a felkapcsolt lámpa alá tettem, Aomine és Kagami pedig nekidöntötték Kisét a lámpának.

– Öh, már bocsi, de... Tulajdonképpen mit is csináltok? – kérdeztem a duóra nézve barna szemeimmel.

– Feláldozzuk a gyíknak – jelentette ki Kagami teljesen komoly arccal, mire Kasamatsu odajött, és megrúgta a szőke idolt.

– Au! Senpai*, ezt miért kaptam? – kérdezte amaz műkönnyes szemekkel.

– Mert feláldoznak. És ha feláldoznak, utána nem tudlak majd megrúgni – jelentette ki Kasamatsu. Asszem, ez valami búcsúzkodás lehetett... Aztán mindenki elhátrált, és vártunk. Olyan tíz perc múlva, Heckykém óvakodott ki a szekrényem alól, és lassan, döcögősen a cuki kis pocijától, elindult a kajahalom és Kise felé. A babára rá se nézett, egyszer megnyalta, és mikor megevésre alkalmatlannak találtatott, inkább kedvenc kukacaival foglalta el magát. Aztán jöttem én, a gonosz gazdi, és felvéve őt, beraktam a helyére Ribizli kisasszony mellé, aki igazából csak Ribizli, de szeretem kislánynak vagy kisasszonynak is hívni, szóval Ribizli kisasszony lett idővel. Így aztán megoldódtak a dolgok. És most inkább fogtam magamat, és gyorsan a táskámba gyömöszöltem a levelet, mielőtt akárki megláthatta volna annak tartalmát. Ezután előkaptam irodalom cumómat, és bekapcsolódtam az órai munkába. Persze annak rendje és módja szerint egy mukkot sem fogtam fel a magyarázatból, csak írtam, ami a táblán állt. Ezek után volt még egy emelt szintű rajzom, kettő matekom, kettő tesim, majd kétszer japán-nyelvtanom, ahova Natsuno-san behívta a fiát, Natsuno Takashit is, aki kedves barátnőm szerint pont olyan volt, mint a fehér lovas herceg az álmaiban. Jaj, igen, barátosnémról érdemes tudni: Szőkeherceg-szindrómája van. Minden helyes, neki tetsző srácban a szőke herceget keresi. Japánon már szinte oda sem figyeltem, végig újdonsült kis barátaim jártak a gondolataimban. Ezért történhetett, hogy nem vettem észre, hogy Natsuno-kun hozzám szól, csak amikor immár szöszi barátnőm, Lisa oldalba könyökölt. Erre sziszegve felé fordultam, és már éppen valami igen csúnyát készültem mondani, mikor feltűnt, hogy szegény srác néz rám, nagy, fekete szemekkel, és várja a válaszom.

– Bocsánat, nem figyeltem, mit is kérdeztél? – néztem érdeklődve, mire elpirulva megvakarta tarkóját, ott ahol hollófekete haja véget ért. Erre Lisa sóhajtva a fülembe súgta a kérdést, mire éreztem, hogy a tél miatt enyhén halovány kreol bőröm felforrósodik, és elpirulok. Természetesen megadtam a számomat Takashi-kunnak, akinek ettől a szemei ragyogni kezdtek, mint égen a Göncölszekér. Ezután barátnőm elmagyarázta, hogy amíg én fantáziaföldön lebegtem, addig kiderült, hogy másnaptól Takashi-kun velünk egy osztályba fog járni, és mivel a mi osztályunkból csak mi vettük fel a japánt, nekünk kell istápolnunk. Még én is örültem a dolognak, hisz a gyerek tök cuki volt, nem olyan, mint azok az állatok az osztályteremben. Kicsit féltem is, hogy megfertőzik majd, de inkább nem tettem szóvá a dolgot.

Másnap valóban nekünk kellett babysittelni Takashit, és sok dolgot megmutatni neki. Pl.: A magyar könyvet nem hátulról kezdjük, és nem visszafele olvassuk a betűket, főként nem föntről lefelé. Tehát nem volt semmi. Mondjuk mikor a Rézfaszú bagoly* kihívta felelni, mindenki meglepődött, leginkább az angoltanár, azon, hogy milyen perfektül beszéli a nyelvet. Mi leginkább a kezdő(nél is kezdőbb) szinten voltunk, szóval szegény így se igazán tudott beszélgetni rajtunk kívül mással. Mikor pedig végeztünk minden órával, és már csak a választott délutániak maradtak, elindultunk a japán-terem felé. Amikor beértünk, Takashi intett nekünk, és odasétált Natsuno-sanhoz, mi pedig leültünk a nekünk túl apró padokba. Mert a japán teremben igazából eredetileg az elsősök tanulnak nyelvtant. Ja, igen, az iskolának van egy általános iskolája is, habár én csak a gimnáziumtól jártam ide. Tehát leültünk a törpepadok egyikére, és míg én nekifogtam rajzolni, Lisa két másik barátosnénkkal, Narával és Larával beszélgetett. Ők ikrek, mégpedig egypetéjűek. És mivel a ruhaszíneken kívül mindig ugyanúgy néznek ki, sose tudja senki megmondani, melyik melyikük. Én és Lisa is csak azért tudjuk, mert már lassan két éve egy évfolyamba járunk velük, és mivel mi négyen vagyunk/voltunk csak anime-fanok az iskolában, szépen lassan összekovácsolódtunk egy „klikké”. Tehát ja. De térjünk csak vissza.

– Te, Luka, hogy bírod ki pasik nélkül? Apácának készülsz, vagy mi? – nézett rám Lara. Én abbahagytam a rigó rajzolását, amibe belekezdtem, és a smaragdzöld szemekbe pillantottam.

– Nem, szimplán hidegen hagynak azok, akik úgy gondolják, ők a világ urai, csak mert megvolt nekik Beuska – mondtam kissé kioktató hangon. No, igen, azt a kis ribit szerintem már a suli srácainak háromnegyede meghúzta, a maradék egynegyede pedig csak azért nem, mert nem elég „macsók". Erre mind a négyen elvihogtuk magunkat, természetesen csak diszkréten, nehogy valaki más is meghallja, mikről sugdolózik itt a Dilis Négyes. Ja, hát ezen a néven hívtak minket az iskolában. Ha mind a négyünkkel volt valami, már az igazgató is úgy hívott minket, hogy:  „Kérem, a Dilis Négyes fáradjon a tanári szoba előtti váróba!" Jaj, anyám, még emlékszem erre? De régen is volt... De nektek elég annyit tudni, hogy közrejátszott egy chilisüveg, egy fogadás az ikrek között, mi, meg az igazgató aranyhala, Dieter Generális. Azóta se értem, hogy hogy hívhat valaki egy szerencsétlen halat Dieter Generálisnak. Mert ha valami madár, az még oké. De egy halat? Persze az érdekfeszítő órák után mindenki hazaindult, ahogy én magam is. Végigzötykölődtem a buszon az utat, majd egyenest az ajtómig rohantam, beugrottam rajta, és becsaptam magam mögött. Aztán nekidőltem, és szépen lassan végigcsúsztam rajta, meglátva szobám állapotát. Szétpakoltak. Nem kicsit. Nagyon. Így hát sóhajtva nekiálltam összeszedni kosaras és nem kosaras apró barátaimat. Miután együtt rendet raktunk, kiderült: valami étel után kutattak, csak épp semmit nem találtak. Ilyenkor mázli, hogy a karácsonyi csokitartalékomat mindig jól eldugom... Végül sóhajtozva szereztem egy nagy tányérnyi ételt, amit a tizenöt „chibi" el is fogyasztott. Anyám megkérdezte, hogy hogyhogy ilyen éhes vagyok, hogy két tányérral is eszek. Hát, még nem látta új kis barátaimat...

---