Chibiknek áll a Világ! Bocsánatkérő, és karakterbemutató

CÁAV - Karakterbemutató

Öhm, most mondhatnám azt hogy sok volt a dolgom és az ihlet se jött... És ez mind igaz is lenne. Mivel a dolgom is sok volt, és az ihlet se akart megáldani, az az enyves kezű...

De most végre, tekintetbe véve két hétnyi szünetemet legépelem azt a második fejezetet, ... amint megvagyok a karakterbemutatómmal.

Az első szerencsétlen a górcső alatt nem más mint a főszereplő, Várkos Luk(anna), aki előszeretettel rajzolgat, és bambul el az óra közepén, habár ez a jegyein mindössze apró mértékben látszik(leginkább a Rézfaszú bagoly által adott angol jegyein), ígyhát a tanárok végülis inkább csak hagyák, hadd vesszen el az ő kis világában. Kinézete egész átlagos, bár az idős urak/hölgyek rendszeresen nézik egy udvarias fiatalembernek a buszon...

Szereti: sajtos Tortilla(nyami), Lisa, 15 apró barátja, Hector és Ribizli, minden a földön felelhető állatfaj(bogarak kivételt képeznek... Kivéve a baba pókokat), far cry Primal(és egyéb társai), és nem írom tovább mert sose érnék a végére.

Az emeberek nem igazán gondolnak rá, hogy a mindig kedves Havas Liseletta (Lisa), ha megtehetné, valahogy így járkálna mindenhova. Szivárványos hajjal, fekete ruhában. De Lisa szerenycsétlenségére (vagy inkább szerencséjére?) szülei nem engedéjeznek számára ilyen kirívó kinézetet. Egyébként jófej, Luka egyik legjobb barátnője, és valahogy mindig másmilyen színű a haja. Ha olyan van gyorsan visszarángatja Lukát az álomvilágából. Sújos szőke herceg szindrómában szenved.

Szereti: Luka, az ikrek (Nara és Lara), cuki fiúk, szivárványos haj, sötét ruhák, segíteni másoknak.

Barátai gyakran nevezik jótündérnek.

Az ikrek Nara(bal) és Lara(jobb), a dilis négyes maradék két tagja. Rossz szokásuk az ugyanolyan kinézet, mellyel megtévesztik a körülötük lévő embereket, kivéve természetesen Lukát és Lisát. Imádják a cosplay-t, és néha az iskolába is jelmezben jönnek, habár ez elég ritkán fordul elő.

Szeretik: A Dilis Négyest, animéket, mangákat, cosplay-t, japánt, a közös kutyájukat Tarát(német juhászkutya), és természetesen egymást.

Gyakran mondják rájuk: olyanok mint két tojás! (Vajon miért...?)

A negyedik akit kivesézek (az ikreket egynek számítom be) az Natsuno Takashi lesz. A cukorfalat, akinek tetszik főszereplőnk, és lehet hogy vonzalma viszonzásra talál... De többet erről nem is mondok. A lényeg: Takashi egy aranyos srác, aki a lányok japán tanárnőjének a fia, és sajnos csak japánul és angolul beszél.

Szereti: Az állatokat, a zenét(iszonyatosan jól énekel, és tud gitározni), a gépes játékokat(hatalmas gamer), és mint láthatjátok a virágokat se veti meg.

És végül apró, és lehetetlenül aranyos chibikéim jönnek, akiket egybe vennék, hiszen személyiségüket mindenki ismeri, és (reményeim szerint) szereti is. Általában ők fognak elindítani egyes eseményeket, és mindig próbálkoznak segíteni Lukának, a bonyodalmak megoldásában, ami igazán érdekes szituációkat szül majd jövőidőben. Igazából nem is olyan angyon chibik, inkább olyanok mint azok a mozdulatlan figurák, csak én hívom őket Chibiknek.

És legutoljára hagytam az amúgy a valóságban is létező Hektort(hátul) és Ribizlit(elől). Igazi kis cukorfalatok, és jelenleg a tojásaik fölött örködök, reménykedve hogy mind a hét darab lány lesz...

Nos, ennyi lett volna a Karakterek bemutatója, remélem mindenkinek tetszett, ez a kis közjáték! Hamarosan hozom a második fejezetet!

Chibiknek áll a világ! 1.fejezet - avagy a furcsa, furcsán élethű babák

1.fejezet

Sziasztok! Most hogy az ötödik fejezet is felkerült az ATGY-ből, úgy gondoltam nekiülök a CÁAV-nak is. Nem is húznám tovább az időt, kezdődjék a fejezet!

 

 

 

Cső, cső, a nevem Várkos Luk(anna), és jelenleg épp egy Kecskemétre tartó buszon próbálkozom egy üres sarkot találni. Kijelenteném: ez olyan ritka, mint a fehér holló. 

– Elnézést, fiatalúr, szabad ez a hely? – kérdezte egy öreg néni mellettem állva, mire kerek szemekkel ránéztem. Az oké, hogy rövid a hajam, de ne nézzen már minden ember fiúnak, bazz!

– Természetesen! – mondtam, majd felvéve táskámat arrébb mentem, és odaengedtem a nénit. Én és az a fene nagy jómodorom... 

                                                                                                                                   x pár perccel később x

– Elnézést a késésért! – mondtam, kitárva az ajtót, mely mögött osztálytermem rejtőzött. A tanárnő, Júlia néni  mindössze annyit kérdezett miért késtem el. –Hát tudja az úgy volt, hogy az az idióta  Takao azt hitte, vicces kikapcsolni az ébresztőmet, aztán volt egy öreg banya, aki békává változtatott, és...

– Jól van, elég volt! Csak üljön le a helyére! – mondta sóhajtva, mire odaslattyogva padomhoz, leroskadtam szegény öreg faszékemre. Félreértés ne essék, az iskola tulajdona, csak én használom. A következő pillanatban egy papírfecni talált fejen. Ahogy körülnéztem, Beáékat láttam magukban vihogni, így biztos lehettem benne, hogy az üzenet a kis ribitől származik. Végül érdeklődve kinyitottam a levelet, melyben a következő állt:

„Na, mi az? Kicsi Lukanna becsajozott, és a barátnője kikapcsolta az ébresztőjét?"

És megint: ne értsétek félre, már tavaly óta azzal piszkálnak, hogy biztos leszbikus vagyok, mivel nem érdeklődtem egy fiú után sem. Hát, emberek, most tehetek én arról, hogy nem akarom, hogy valaki egyéjszakás kalandja legyek, hogy szépen fejezzem ki magam? A másik pedig: az a bizonyos „barátnő" akire gondolnak nagyon is fiú. Mégpedig Takao. Takao Kazunari, a poénzsák a Kuroko no Basuke című animéből. És igen, él és lélegzik. Tudjátok, az úgy történt, hogy...

x visszaemlékezés x

– Luka, mit csinálsz? – kérdezte kedves barátnőm, mire lecsekkoltam az akkor éppen vörös hajú leányzót, aki hatalmas mindenszínű szemeivel méregetett. 

– Kedves barátosném, én, kérlek szépen, Dollfie Dreamet* keresek olcsón, ami olyan, mintha a Fehér Házat próbálnám meg megszerezni ingyen. Sőt... – motyogtam, és az orra alá dugtam a telefonom. Ennek következtében szerencsétlen angyallelkületű kisanyámat majdnem szívrohamban vitte el a Jóisten.

– Mi a picsa kerül 1000 Euróba egy rohadt babán!? 

 

x visszaemlékezés vége x

 

Tehát így zajlott az ominózus eset. Én meg azóta ebből a rohadt babából szereztem tizennégy darabot, meg egy iszonyat ritka Dollfie Dream Pet babát, ami kb. normális esetben is a kétszerese egy sima baba árának. Ezeket mind egyszerre, tök ingyen. Mert még egy nagyon babarajongó sem olyan veszett hülye, hogy hajnali kettő és három között árverést keres egy japán weboldalon. Amit amúgy végül is megtaláltam, tök ingyen és bérmentve, annyi volt hozzáírva, hogy csak nagyon jó kezekbe akarja adni a babákat. Így hát lebeszéltem a csajjal, és egy röpke hét múlva megjött a két megtermett kartondoboz, egyikben a tizenöt baba, a másikban a ruháik, kiegészítőik, és egy egyedi készítésű kollégium, amit fura módon nem lehetett kinyitni. Úgy voltam vele, nem baj, majd legalább a babáknak is lesz egy kis személyes tere... Hát, az oké, hogy nekik lett személyes terük, de az enyém hova tűnt...? Na, ez is egy marad a világ nagy, univerzális kérdései közül. Kivéve, ha jön E.T., és megválaszolja. Na, akkor már tényleg padlót fognék, az tuti. Mert az, hogy a Dollfie KnB babáim élnek, az még oké, kicsi koromban sokszor játszottam Toy Storyt. De E.T.-től már beájulnék, és szerintem nem csak én... Úgyszólván az is érdekesen derült ki, hogy kedves barátocskáim nem teljesen normális babák...

x visszaemlékezés x

Fürödtem... És akkor... Beugrott az ajtón a One Direction! Nem, az úgy volt, hogy miután mindennel végeztem egy gyenge fél óra alatt, elindultam be a szobámba mindössze egy rövidke törölközőben, elvégre otthon voltam, na! És hát ahogyan szegény szerencsétlen praclimmal átléptem a küszöböt... Nem történt semmi. Betotyogtam, becsuktam az ajtót, felöltöztem. Aztán odaálltam az ágyam mellé, és beledőltem, úgy gondolva, hogy én akkor most aludni fogok. Ami nem jött össze, mert... Mert szomjas lettem úgy éjfél körül. Hát kimentem inni. Na, és akkor hallottam meg a sutyorgást, mikor visszafele csoszogtam. Akkor viszont lábujjhegyre állva indultam az ajtóm felé, és résnyire nyitva azt, belestem. A Kise-baba éppen igyekezett átmászni a terráriumomhoz, miközben a többi ezt megakadályozni próbálta. Én meg voltam olyan álmos, hogy szimplán odasétáltam, két ujjam közé csíptem a grabancát, és visszapakoltam a többiekhez... Aztán mikor másnap egy Midorima-baba üdvözölt, sarkában egy Takaóval, rájöttem, hogy vagy valami iszonyat gebasz van a fejemben, vagy nem álmodtam a beszélő, mozgó, élő babákat. Aztán eszembe jutott valami...

– Ti komolyan végignéztétek ahogy öltözködöm!?

x visszaemlékezés vége x 

 Ezek után a fiúkat, (Kurokót is, akármilyen cukin nézett), szobafogságra ítéltem, amiben a lányok voltak segítségemre. Mivelhogy a szobák a koleszban voltak, de mivel nem nyitható a cucc, ezért a lányok zárták be az ajtókat, ami után átadták nekem a feliratozott kulcsokat. Mivel abban a valamiben még a kulcsok is élethűek voltak! Nem is értettem... De nagyon király kis zárka volt. Ezek után leültem beszélgetni két nőnemű, hát... Mondjuk úgy, hogy baba, mert az rövidebb, mint a furcsa élő mini emberke. Tehát beszélgettünk. Én pedig áldottam az eget, hogy még két évvel ezelőtt beiratkoztam japán kurzusra, amit a gimi egyik külföldi tanára, Natsuno-san tartott, aki mellesleg még a tesit is tanítja számunkra, és mondta, hogy fontolgatja: elkezd minket kendóra* is tanítani. De eltértem a tárgytól... Tehát kiderült, hogy mindkét leányzóval kifejezetten jól kijövök, és ők másnap újdonsült barátságunkra hivatkozva kihozatták velem a fiúkat „börtönükből”. Így a srácok megszabadultak, és végül én szerencsétlen odaültem a gépemhez, hogy megoldást találjak a problémámra. Na, igen, csak általában nálam duplán is érvényesül az ember tervez, Isten végez elmélet. Így hát a keresgélés az interneten gyíkkereséssel a szobámban végződött. Miért? Mert egy bizonyos szöszi idol kinyitotta a terráriumomat, amiből Hector, az én kedves alkarméretű agámám fogta magát, és kisprintelt. Az volt a szerencséje a gyereknek, hogy mindig csukva van a szobám ajtaja... Így hát mindenki elkezdte keresni Hectort, a menekülőművészt. Egyszer kimászott a csukott dobozból, amikor háttal neki takarítottam a helyét. Azóta se tudom, hogy sikerült neki... Aztán olyan fél óra múlva eszembe jutott az ötlet, amiben a többi chibi szívesen segédkezett. Fogtam egy adag szárított lisztkukacot, egy lámpát és a megkötözött Kisét. (A többiek csinálták! Én hozzá se nyúltam.) A tálat a felkapcsolt lámpa alá tettem, Aomine és Kagami pedig nekidöntötték Kisét a lámpának.

– Öh, már bocsi, de... Tulajdonképpen mit is csináltok? – kérdeztem a duóra nézve barna szemeimmel.

– Feláldozzuk a gyíknak – jelentette ki Kagami teljesen komoly arccal, mire Kasamatsu odajött, és megrúgta a szőke idolt.

– Au! Senpai*, ezt miért kaptam? – kérdezte amaz műkönnyes szemekkel.

– Mert feláldoznak. És ha feláldoznak, utána nem tudlak majd megrúgni – jelentette ki Kasamatsu. Asszem, ez valami búcsúzkodás lehetett... Aztán mindenki elhátrált, és vártunk. Olyan tíz perc múlva, Heckykém óvakodott ki a szekrényem alól, és lassan, döcögősen a cuki kis pocijától, elindult a kajahalom és Kise felé. A babára rá se nézett, egyszer megnyalta, és mikor megevésre alkalmatlannak találtatott, inkább kedvenc kukacaival foglalta el magát. Aztán jöttem én, a gonosz gazdi, és felvéve őt, beraktam a helyére Ribizli kisasszony mellé, aki igazából csak Ribizli, de szeretem kislánynak vagy kisasszonynak is hívni, szóval Ribizli kisasszony lett idővel. Így aztán megoldódtak a dolgok. És most inkább fogtam magamat, és gyorsan a táskámba gyömöszöltem a levelet, mielőtt akárki megláthatta volna annak tartalmát. Ezután előkaptam irodalom cumómat, és bekapcsolódtam az órai munkába. Persze annak rendje és módja szerint egy mukkot sem fogtam fel a magyarázatból, csak írtam, ami a táblán állt. Ezek után volt még egy emelt szintű rajzom, kettő matekom, kettő tesim, majd kétszer japán-nyelvtanom, ahova Natsuno-san behívta a fiát, Natsuno Takashit is, aki kedves barátnőm szerint pont olyan volt, mint a fehér lovas herceg az álmaiban. Jaj, igen, barátosnémról érdemes tudni: Szőkeherceg-szindrómája van. Minden helyes, neki tetsző srácban a szőke herceget keresi. Japánon már szinte oda sem figyeltem, végig újdonsült kis barátaim jártak a gondolataimban. Ezért történhetett, hogy nem vettem észre, hogy Natsuno-kun hozzám szól, csak amikor immár szöszi barátnőm, Lisa oldalba könyökölt. Erre sziszegve felé fordultam, és már éppen valami igen csúnyát készültem mondani, mikor feltűnt, hogy szegény srác néz rám, nagy, fekete szemekkel, és várja a válaszom.

– Bocsánat, nem figyeltem, mit is kérdeztél? – néztem érdeklődve, mire elpirulva megvakarta tarkóját, ott ahol hollófekete haja véget ért. Erre Lisa sóhajtva a fülembe súgta a kérdést, mire éreztem, hogy a tél miatt enyhén halovány kreol bőröm felforrósodik, és elpirulok. Természetesen megadtam a számomat Takashi-kunnak, akinek ettől a szemei ragyogni kezdtek, mint égen a Göncölszekér. Ezután barátnőm elmagyarázta, hogy amíg én fantáziaföldön lebegtem, addig kiderült, hogy másnaptól Takashi-kun velünk egy osztályba fog járni, és mivel a mi osztályunkból csak mi vettük fel a japánt, nekünk kell istápolnunk. Még én is örültem a dolognak, hisz a gyerek tök cuki volt, nem olyan, mint azok az állatok az osztályteremben. Kicsit féltem is, hogy megfertőzik majd, de inkább nem tettem szóvá a dolgot.

Másnap valóban nekünk kellett babysittelni Takashit, és sok dolgot megmutatni neki. Pl.: A magyar könyvet nem hátulról kezdjük, és nem visszafele olvassuk a betűket, főként nem föntről lefelé. Tehát nem volt semmi. Mondjuk mikor a Rézfaszú bagoly* kihívta felelni, mindenki meglepődött, leginkább az angoltanár, azon, hogy milyen perfektül beszéli a nyelvet. Mi leginkább a kezdő(nél is kezdőbb) szinten voltunk, szóval szegény így se igazán tudott beszélgetni rajtunk kívül mással. Mikor pedig végeztünk minden órával, és már csak a választott délutániak maradtak, elindultunk a japán-terem felé. Amikor beértünk, Takashi intett nekünk, és odasétált Natsuno-sanhoz, mi pedig leültünk a nekünk túl apró padokba. Mert a japán teremben igazából eredetileg az elsősök tanulnak nyelvtant. Ja, igen, az iskolának van egy általános iskolája is, habár én csak a gimnáziumtól jártam ide. Tehát leültünk a törpepadok egyikére, és míg én nekifogtam rajzolni, Lisa két másik barátosnénkkal, Narával és Larával beszélgetett. Ők ikrek, mégpedig egypetéjűek. És mivel a ruhaszíneken kívül mindig ugyanúgy néznek ki, sose tudja senki megmondani, melyik melyikük. Én és Lisa is csak azért tudjuk, mert már lassan két éve egy évfolyamba járunk velük, és mivel mi négyen vagyunk/voltunk csak anime-fanok az iskolában, szépen lassan összekovácsolódtunk egy „klikké”. Tehát ja. De térjünk csak vissza.

– Te, Luka, hogy bírod ki pasik nélkül? Apácának készülsz, vagy mi? – nézett rám Lara. Én abbahagytam a rigó rajzolását, amibe belekezdtem, és a smaragdzöld szemekbe pillantottam.

– Nem, szimplán hidegen hagynak azok, akik úgy gondolják, ők a világ urai, csak mert megvolt nekik Beuska – mondtam kissé kioktató hangon. No, igen, azt a kis ribit szerintem már a suli srácainak háromnegyede meghúzta, a maradék egynegyede pedig csak azért nem, mert nem elég „macsók". Erre mind a négyen elvihogtuk magunkat, természetesen csak diszkréten, nehogy valaki más is meghallja, mikről sugdolózik itt a Dilis Négyes. Ja, hát ezen a néven hívtak minket az iskolában. Ha mind a négyünkkel volt valami, már az igazgató is úgy hívott minket, hogy:  „Kérem, a Dilis Négyes fáradjon a tanári szoba előtti váróba!" Jaj, anyám, még emlékszem erre? De régen is volt... De nektek elég annyit tudni, hogy közrejátszott egy chilisüveg, egy fogadás az ikrek között, mi, meg az igazgató aranyhala, Dieter Generális. Azóta se értem, hogy hogy hívhat valaki egy szerencsétlen halat Dieter Generálisnak. Mert ha valami madár, az még oké. De egy halat? Persze az érdekfeszítő órák után mindenki hazaindult, ahogy én magam is. Végigzötykölődtem a buszon az utat, majd egyenest az ajtómig rohantam, beugrottam rajta, és becsaptam magam mögött. Aztán nekidőltem, és szépen lassan végigcsúsztam rajta, meglátva szobám állapotát. Szétpakoltak. Nem kicsit. Nagyon. Így hát sóhajtva nekiálltam összeszedni kosaras és nem kosaras apró barátaimat. Miután együtt rendet raktunk, kiderült: valami étel után kutattak, csak épp semmit nem találtak. Ilyenkor mázli, hogy a karácsonyi csokitartalékomat mindig jól eldugom... Végül sóhajtozva szereztem egy nagy tányérnyi ételt, amit a tizenöt „chibi" el is fogyasztott. Anyám megkérdezte, hogy hogyhogy ilyen éhes vagyok, hogy két tányérral is eszek. Hát, még nem látta új kis barátaimat...

---

5.fejezet - meg egy kis kérés

5.fejezet

Örülök hogy olvassátok ezt a story-t emberek! Már ha tényleg olvassátok...

Ui.: Nagyon megköszönném, ha feliratkoznátok és megírnátok a véleményeteket.

 

Hétfő. Egy kérdésem lenne ezzel kapcsolatban. Ki volt az az idióta állat, aki feltalálta, és a többiek miért nem nyírták ki egyből? Őszintén szólva semmi kedvem nem volt a felkeléshez, tekintve, hogy fájt a fejem, és gyomortartalmam sem éppen kívánkozott nyugton maradni. De édes, róka bácsi világot akar látni...!

– Naiya-nee, hova raktad a macskakajá- Úristen egy démon! – kiáltott fel Taiga, mikor meglátta a fejemet. Milyen kedves reakció, mi?

                                          

                                                                x pár perccel később x

– Taiga, csak hagyj meghalni a migréntől! – nyöszörögtem, mikor kedves labdaőrült-bátyó-szakács-szélfogóm orvososdit játszva, le akart nyomni egy öklömnyi tablettát a torkomon, amit körülbelül annyira szerettem volna, mint hogy szétessen a kinti budi, mikor épp rajta ülök, miközben körülöttem emberek százai álldogálnak. Remélem, átadtam az érzést. Szerencsére csengettek, és amíg kedves testvérem nem volt ott, fogtam, és kidobtam a gyógyszeróriást. Visszajőve, Taigához csatlakozott egy fekete hajú, selyemfiúnak kinéző alak. Legalábbis szerintem. Aztán a selyemfiú hirtelen osztódott egyet, mikor fel akartam ülni, így már két selyemfiút láttam. Pfű, ez a migrén rosszabb, mint a másnaposság...

– Szia! Te vagy Taiga testvére igaz? – kérdezte Selyemfiú, legalábbis azt hiszem, mivel a fülemnek is épp akkor kellett bedugulnia. De szerencsés az én idióta fejem, ugye, gyerekek? Ki is jelenteném: utálom a migrént. Habár cserébe nem vagyok beteg egész évben.  Ezért, mondjuk, talán megéri...

– Taiga! Adj papírt és tollat! – szóltam nyöszörögve, mire bátyám sóhajtva átnyújtotta a kért tárgyakat, én pedig belekezdtem abba, amit szerettem volna.

 ,,Ezen végrendeletben kifejteném, nem vagyok részeg, és semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt nem állok. De bele is kezdenék. Joyt és Lawrence-t a Fantasyra hagyom, a fehér kosárlabdát bátyám, Kagami Taiga örökli tőlem. A naplómat temessék el velem együtt, valamint fehér rózsákat kérek a síromra! "

– Kész. Taiga, ezt juttasd el egy ügyvédnek, kérlek! Én pedig itt mindjárt kilehelem a lelkem, és aztán viszlát, kegyetlen világ! – drámáztam, miközben homlokomra tettem a kezemet. Ebből már ő is tudta, hogy nem vagyok annyira rosszul. No, igen... Jó gyorsan kiismerte a természetemet.

– Naiya-nee, örülnék, ha nem traktálnál ekkora baromságokkal. Az idióta migréned miatt ma kimaradtam az iskolából és még az edzésről is lemaradtam – kezdett nyafogni, mint valami kis ovis.

– Taiga, ne tettesd az ártatlant, tudom, hogy te sem akartál bemenni ma, mert dogát írtunk volna töriből, és te nem tanultál semmit. Tehát mindkettőnknek szerencse, hogy migrént kaptam – jelentettem ki, közben kacsócskámmal mutogatva. Erről ennyit. Kissé elpirulva, morogva lehajtott fejjel intett a haverjának, Mr. Selyemfiúnak hogy kövesse, majd elhagyták a ,,veszélyes terepnek” számító szobámat. Ezek után kikeltem az ágyamból, és kutakodni kezdtem az egyik fiókomban. Pár perc alatt meg is találtam a keresett tablettát, és miután vízzel lenyeltem, visszamásztam az ágyamba...

x másnap reggel x

Amint felébredtem szemeim kipattantak, ahogy én is az ágyból. Migrénemnek már nyoma sem maradt, teljesen egészségesnek éreztem magamat. Aztán ránézve a szobám falára szegezett naptáramra észrevettem, hogy... Kedd van! Vagyis ma jönnek Sophie-ék!

– Naiya-nee, hol a macskaalom lapá... Úristen, te fél hétkor ébren vagy? Istenek, csoda történt! – állt meg döbbenten, mikor észrevette, hogy én már felöltözve fogom össze vörös ananásszá a fejemen lévő hajnak nevezett szőrzetet.

– Nem kell annyira ledöbbenni, egyszer nyári munkám volt, ahova hajnali ötkor kellett indulnom, hogy beérjek, szóval ez semmi – jelentettem ki, rá se nézve. Aztán, mikor éreztem a gonosz elég erős kipárolgását, csak megfordultam.

– És akkor miért nekem kell téged minden reggel kicibálni az ágyból? – kérdezte síri hangon kedves bátyám.

– Azért mert attól függetlenül, hogy korán kelek, még mindig lusta vagyok – nyomtam mutató ujjamat az orrára.

– És mire fel ez a vidám aura? – kérdezte tovább értetlenkedve.

– Jaj, kicsi Bakagami. Hát elfelejtetted? Ma jön a banda, amit Riko-sannak szerváltam! – küldtem legszebb vigyoromat, mire vágott egy fintort.

x már az iskolában x

Dudorászva haladtam végig a folyosón, kedvemet semmi sem ronthatta el. A pár perce történt telefonbeszélgetésben kedves barátnőm elmondta, hogy leszálltak a gépről, és jelenleg egy taxiban tartanak iskolánk felé. Ennek tudatában pedig teljes nyugalommal ugrándoztam be a női öltözőbe, ahol Riko-san is éppen valami edzőruhafélét próbált meg felvenni.

– Naiya-san! Hogyhogy ilyen fitt vagy ma? – nézett rám kérdő szemekkel, mire százkarátos vigyort villantva elmondtam neki, hogy a "banda" akármikor betoppanhat.

– De hisz ez remek! Na, de most már induljunk, a fiúknak ez is elvesztegetett idő az edzésből  – jelentette ki felállva, és elindult kifelé. Miután felvettem a sportcipőmet, én is követtem. A tornacsarnokban azonban meglepetés fogadott...

– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Hyuuga-senpai ,,kedves" hangnemben.

– Kötekedni akarsz, Pápaszemkapitány!? Tíz órát utaztam hogy ideérjek egy kicseszett repülőn, csak azért mert az a kis törpe szólt, hogy ugorjunk át koncertezni JAPÁNBA! És tudod, hogy honnan jöttünk, baszd meg!? Angliából! Érted? ANGLIÁBÓL! – És J'ena robbant. Ha eddig nem esett volna le, utál repülőn utazni.

– Hé, hé, J'ena, nyugi van! – csitította Sophie másik legjobb barátnőmet. Ez az egész jelenet pedig addig tartott, míg a banda utolsó tagja Mike észre nem vett engem...

– DIA! – ugrott rögtön rám az az idióta, mire én majdnem megfulladtam.

– Nem is tudom... Valahogy emlékeztet valakire... – morfondírozott magában kedves, édes drága bátyám, kinek emlékei között felsejlett egy szőke modell alakja, miközben Sophie és J'ena próbáltak megmenteni a levegőhiány okozta haláltól.

– Nos, srácok, ők itt a banda, amit szerváltam péntekre:

 Sophia Black, legjobb barátnőm, volt osztálytársam. Ő a banda billentyűse.

​

J'ena Bloom, második legjobb barátnőm. Félvér ugyan, de ez egyáltalán nincs kihatással a dobjátékára.

​ 

  

Michael Cutterridge (Mike) a legjobb fiúbarátom. Van ugyan egy kis bakija, de verhetetlen a basszusgitárral.

 

 – Banda, ők pedig a kosaras klub,  most hadd ne kelljen felsorolnom minden tagot.... – legyintettem, mire az első évesek, akik kihúzták a hátukat rögtön leeresztették a vállaikat, mire én csak rájuk vigyorogtam.

– Tehát Riko, őket "szereztem" – mosolyogtam az edzőre.

– Bocsánat, hogy közbeszólok....

– Meg van bocsátva – szóltam oda Hyuuga-senpai-nak.

– Khm... Tehát, ha emlékeim nem csalnak, akkor énekórán úgy tanultam, egy bandában lehet dobos basszusgitáros és billentyűs, de mindig van benne egy sima gitáros is. Az hol van? – kérdezte mosolyogva.

– Gyertek, és megmutatom – intettem, majd megindultam a zeneterem felé. Ahogy odaértünk, mindenki odaállt szokásos hangszeréhez, így én is kezembe fogtam egy elektromos gitárt.

– Mit játszunk? – kérdezte Mike, mire ránéztem.

– Legyen mondjuk a Witch Hunt, Megurine Lukától! – mondtam mosolyogva, arra gondolva, hogy abban mind éneklünk, legalább egy kicsit.

– Na, ez elég jó volt, Hyuuga-senpai? – kérdeztem.

– H-huuuh...

BEjelentések és új történet!!

Hellóóóóó!

Több bejelenteni valóm is lenne számotokra! Azt hiszem... Aztán lehet hogy mégsem lesz az olyan sok, majd elválik!

Kezdeném rögtön azzal, hogy végre sikerült eldöntenem mi lesz a másik történet amibe belekezdek, habár végül egy újabb KnB fanficre esett választásom, mégpedig arra melynek címe:

Chibiknek áll a Világ!

Egyszerű kis történet, a szereplők már az elején megjelennek benne, nincs túlbonyolítva... Annyira. Aztán majd ez is elválik. Mindenesetre egy kis komédiának indult és annak is tervezem, néhol talán, esetleg, (nem valószínűleg) kevés komoly tartalommal. Ezzel el is regélném a beharangozóját, eme apró kis történetnek:

    "Kíváncsiak vagytok, mi sül ki abból ha egy 16 éves gép és animefan lány magyarországon hajnali 2-kor "mágikus chibiket" vesz a neten keresztül ingyen? Én igen. Ugyanis velem pontosan ez történt. A nevem Várkos Luka, és jelenleg 15 élő, lélegző Chibi tulajdonosa vagyok. Ha érdekel hogy mindez hogyan történhetett meg, vagy mi lesz a végkifejlet, akkor nézz be hozzám, és 15 apró barátomhoz."

Ez lett volna a beharangozó, és még egy kis plusz, összeraktam egy borítóképet ehhez is:

Valamint, mostantól valószínűleg ajánlókat is fogok írni, valamint film, sorozat, (PC és xbox)játék és (természetesen) anime kritikákat, hogy ne tűnjön olyan soknak az a szünet két fejezet között.

Nem is volt ez olyan sok! Legalábbis szerintem nem. Nos, találkozunk a legközelebbi akármit csináloknál, addig is sziasztok!!

A Tigris Gyémántja - 4.fejezet

4.fejezet

Íme, elhoztam a következő részt is! 

  A fejezetben mostantól a vastagon jelölt részek lesznek angolul mondva. Valamint egy kis változtatás: utánaszámoltam, és rájöttem hogy a Kagami-testvéreknek 17 évesnek kellene lenniük, szóval mostantól annyi idősek lesznek. Bocsánat a kellemetlenségért.

Valamint megmagyaráznám a hosszú kihagyás okát. Először is új gépem van, amin nincs Word, valamint én egyszer már apukám 14 éves laptopján befejeztem a fejezetet, csak az a vacak nem mentette el. De aggodalomra nincs ok, itt a kész fejezet! :)

(A Japán iskolarendnek meg szüneteknek pedig még utána kell hogy nézzek. Előre is elnézést, ha valaki ezzel kapcsolatban hibát vesz észre, kérem szóljon róla. :) )

A bétázásért köszönet Odette-nek!! 

 Két hét telt el az első iskolanap óta. Mármint akkortól hogy én is iskolába kezdtem járni. Mármint hogy Japánban... Na, csak értitek, ugye? Öhm... Hát, remélem, értitek. Merthogy itt máshogy van az iskolai szünetek rendje. Itt ugyanis... Vagyis most, hogy belegondolok annyira mégsem, csak annyi a különbség hogy itt tavasszal van év eleje, ilyenkor jönnek az újak és lépnek osztályt a régiek. Tehát két hete jártam iskolába, egy hete voltam tagja a kosárlabdacsapatnak, és két napja ismertem Alexandra Garciát. Közölném, nem semmi a nő. Mivel szombaton találkoztunk, ezért fogadtam vele. Előre szólok, nem voltam (vagyok) valami szent kisasszony, tehát abban fogadtam vele, hogyha sikerül több szakét* innia, mint nekem, mielőtt valamelyikünk az asztal alá kerülne, akkor megcsókolhat. Mivel nem sikerült lekapnia találkozásunk első egy órájában. Mondjuk úgy mindketten a (fejenként) harmadik ÜVEG (nem, nem pohár) szakénál dőltünk ki. Szegény Taiga meg arra jött haza, hogy ott fetrengünk a padlón, a semmin röhögve, mellettünk az eldobált üvegek, a kis kávésasztalon pedig két pohár, közülük az egyik elborulva ontotta magából tartalmát, a másik pedig félig üresen álldogált. Mondhatom, szegény Nii-san* teljesen kiborult, és miután másnap teljesen másnaposan felébredtünk Garciával, megkaptuk a magunk kis (nagy és fejhasogató) fejmosását. Garcia azért lett leteremtve, mert mi az, hogy alkoholt ad egy kiskorúnak, én meg azért, mert elfogadtam. Akkor gondoltam meg magamat arról, hogy elmondjam-e neki a régi klubos emlékeimet. Így nekem és Alexnek sem kellett tovább szenvedni miatta. Egészen addig, amíg el nem kezdett feltakarítani utánunk, és be nem kapcsolta a porszívót. Szinte láttam a hellish evil* szemeket, amiket vágott. Aztán eszembe jutott, hogy nekem van bogyóm a macskajajra. Így hát felkeltem, majd kikeresve az éjjeliszekrényem mélyéről adtam egyet Alexnek is, és én is bevettem egy darabot. Cirka fél órával később már mi is besegítettünk a takarításba kedvenc  labdaőrült-báttyó-szakács-szélfogómnak. A bogyót még egy jó barátom J'ena adta nekem, aki Londonban lakik. J'ena egy kedves félvér lány, aki az egyik legjobb barátom volt. És bár mikor még ott éltünk, más gimibe mentünk, sose feledtem el az általános iskolában együtt töltött időt. Egyébként onnan tudom hogy félvér, hogy:

1. Ő mondta.

2. Jégkék szeme van. 

Tehát ja. Jelenleg az Arthur Ford Public Schoolba* jár, de a kapcsolatot tartjuk. Kilencedikben rendszeresen szereztünk piát valahonnan, és azt iszogatva beszélgettünk Mike-kal és Sophie-val az elhagyatott, "szellemjárta" házban a Norman utcán. 

Én pedig most itt ültem nyugalomban a kosárcsapat edzésén, mivel egyelőre azzal bíztak meg, hogy figyeljem meg a többiek technikáját. Persze elbambultam, éppen az első csókomról álmodoztam, és hogy miért pont James Oxfordnak* adtam azt...

– Naiya-san! Vigyázz! – Mikor megszólalt a hang, ahelyett hogy elfordultam volna, nekem természetesen arra kellett néznem, mire egy kosárlabda teljes sebességgel az arcomba csapódott, én pedig erejének engedelmeskedve lezúgtam a pad másik oldalán. 

– Úristen! Naiya, minden rendben?! – rohant rögtön Riko-chan felém. Ő éppen a pályán volt, a terem másik oldalán.

– Ki. Volt. Az?  – tagoltam a mondatot, miközben lassan és (remélhetőleg) ijesztően felemelkedtem a földről. Hirtelen mindenki a másikra kezdett mutogatni, tehát volt egy olyan érzésem, hogy sikerült.

– Én voltam. Hontouni sumimasen, Naiya-san*! – hajolt meg előttem Kuroko, mire a cukiság-mérőm mutatója túllépte a maximumot, én pedig nem bírva tovább, fojtogatni (ölelgetni) kezdtem a világoskék hajú kis cukorzsákot. Ekkor vakkantva robbant be Nigou, a kis husky, minek következtében Kagami lányokat megszégyenítő módon, térden kúszva a sarokba menekült.

– Aida Riko azonnal jelenjen meg a tanári irodában, ismétlem, Aida Riko azonnal jelenjen meg az tanári irodában! – szólt az iskolai rádió, mire mind felkaptuk a fejünket.

– Nos, úgy látom, minden rendben. Kérlek, folytassátok a gyakorlást, amíg vissza nem jövök! – mondta majd futólépésben távozott. Persze a fiúk hülyék lettek volna tovább futkározni, miközben az edző árgus szemei nem lesik őket, inkább leültek pihenni, amíg jövendőbeli gyilkosuk vissza nem tér. És persze a telefonom (az az áldott szar) is akkor tudott megszólalni, lejátszva a Maji Love 2000%* című számot, mire arcom színe megközelítette hajszínem árnyalatát.

                                          (jelezném, ez nem az eredeti Japán változat, csak a

                                           Thai fordítás, mert az eredetit sehol sem találtam...

                                                                                                           Bocsi...)

 A fiúk természetesen a markukba röhögtek, kivéve Kurokót, aki csak nézelődött. Viszont amint megnéztem a hívó fél nevét, önkéntelenül vigyor terült arcomra. 

– Moshi-moshi, Sophie-chan*!

– Mégis mit képzelsz te magadról!? – hallatszott egy sárkány hangja a vonal másik oldaláról, mire elemeltem a telefont a fülemtől.

– Azért ennyire ne örülj nekem... – váltottam angolra, hátha a többiek nem értik majd a diskurzust kettőnk között. Elvégre a remény hal meg utoljára, nem igaz? Aztán mondjuk, hogy "A reményhal megdöglött. Az új kedvencem egy szarokrája."

– Félre ne érts, csak azért az egy kicsit rosszul érintett, hogy nem személyesen szóltál, hogy az apádhoz fogsz költözni, A VILÁG MÁSIK FELÉRE, és nekem kellett beadagolnom a dolgot anyának meg Chrisnek. Tudod, iszonyatosan hiányolnak téged. Ahogy én is. – Szinte láttam magam előtt, ahogy féltve nagy gonddal elkészített sminkjét, óvatosan törölgeti szemét a kitüremkedő könnycseppekkel harcolva. Csak mosolyogtam, ahogy elképzeltem a jelenetet. 

– Értem, és... És sajnálom hogy nem személyesen szóltam, de tudod az indulás előtt úgy hét órával szóltak nekem is hogy cuccoljak össze, és mire összepakoltam, már nem volt idő beugrani hozzátok – motyogtam.

– Hát, ez elég sovány vigasz, de le- TÖRPE! TŰNJ MÁR INNEN! – ordított újra, gondolom, Chris meghallotta, hogy telefonál, és kíváncsi volt, kivel beszélget. Ezek után a kis Rómeó-palánta nem hagyta békén szegény Sophie-t, mert mindenképpen beszélni szeretett volna velem.

– Na, Sophie, ne legyél ilyen, hadd beszéljen velem ő is egy kicsit – mosolyogtam a vonal másik végén. Végül sóhajtva átadta a mobilt öcsinek.

– Szia, Dia! – szólt vidáman Chris.

– Szia, Rómeó! – mosolyogtam egyre szélesebben. Félő volt, hogy mosolyom mindjárt körbeéri a fejemet. Ekkor vettem észre, hogy Hyuuga és Kagami felkapták a fejüket a Rómeó megszólításra. És itt a bosszúm...

– Ah, Rómeó, miért vagy te Rómeó...? – tettem kezem a homlokomra, mire kuncogást hallottam a telefonból.

– Értem, szóval egy bosszúhadjárat közepén kaptalak el. És, hogy megy sorod? – kérdezte öcsi, én pedig elkezdtem regélni, mint a kismadár.

–... és képzeld, fogadtam vele, hogy ki bír több szakét inni, és döntetlen lett! Persze jól berúgtunk, és másnap kaptunk a fejünkre... – Ekkor láttam, hogy Hyuuga, Kiyoshi unszolására lefordította a piáról szóló mondatot, mire az egész társaság rám bámult. – De szerintem megérte az a háromüvegnyi ital. Sőt, visszaestem! Emlékszel, régen lenyeltem két rekesz sört is. Igaz, hogy utána órákig vécére jártam, de akkor is megittam! – Az egész társaság elsápadt szavaim fordítását visszahallva Hyuugától.

– Az komoly! Eh, de itt van anya, és ő is szeretne beszélni veled. Adom – szólt, mire felvettem egy komolyabb hangszínt.

– Szervusz, drágaságom! Hogy meg sorod Japánban? Kapsz rendesen enni? Ugye nem bántanak? És miért nem szóltál nekünk? Persze, Sophie-tól tudom, hol vagy, és megértem, hogy most nem sok kedved van beszélgetni, de...

– Bella, kérlek nyugodj meg! Jól megy sorom, természetesen kapok rendesen enni is, nem, nem bántanak, ha megpróbálnák, már rég a kórházban pihennének, és azért nem szóltam, mert nem volt időm rá, sajnálom. És nem, nem ez volt az okom, hanem hogy szintén nem volt időm rá, tudod, éppen kiépítem az itteni életemet. Arról... Arról pedig egyelőre nem sok kedvem van beszélni, sajnálom – mondtam udvariasan kedvenc keresztanyukámnak. Ja, igen, a teljes neve Bellatrix Black (és még én mondtam, hogy nem Harry Potter).  

– Értem. De azért vigyázz magadra... – mondta, ám a következő pillanatban berobbant Riko-san, és minden a feje tetejére állt. Mire odaküzdöttem magamat a kétségbeesett edzőhöz addigra már mindenki volt ott, és tudhatta, mi a baj, csak én nem. Nem szeretek utolsó lenni.

– Edző, mi a baj? – kérdeztem rá nyíltan, mire robbant a bomba.

– Mi a baj? Hogy mi a baj?! Az a baj, hogy jövő hét péntekig szereznem kell valahonnan egy normális bandát, akik játszanának a  bálon, amit a versenyek kezdete miatt rendeznek! És mivel tavaly mi nyertünk, nekünk kell bandát szereznünk! – Ekkor eszembe ötlöttek otthon, a szekrényben pihenő gitárjaim, egy akusztikus, valamint egy elektromos szépség, Joy és Lawrence. Igen, elneveztem a gitárjaimat. Problem?

– Aha. – Majd újra a telefonhoz fordultam. – Bella, tudnád adni egy kicsit Sophie-t? 

– Persze, drágám, egy pillanat. SOPHIE, DIA BESZÉLNI AKAR VELED! – Nem is tudom, Sophie kitől örökölte a hangját.

– Itt vagyok, mi a helyzet? – hallottam a szöszi hangját egy kis idő után.

– Sophie, hatalmas szívességet kell kérnem tőled. Szólj J'enának és Mike-nak is. Tudod, Japánban elkelne a "fantázia".

– Értettem, főnök. Keddre ott vagyunk.

Sake = A Sake egyenlő a Japán rizspálinkával.

Nii-san = A báty kissé formálisabb megszólítása.

Hellish Evil = ez már volt, de a jelentése "pokoli gonosz"

Arthur Ford Public School = létező londoni iskola, a történethez csak kölcsönvettem.

James Oxford = Naiya első "szerelme" 

Hontouni sumimasen, Naiya-san! = " igazán sajnálom, Naiya!"

Maji Love 2000% = mit mondhatnék,  nagy utapri fan voltam...

Moshi-moshi, Sophie-chan! = "Helló-Helló, Sophiecska!"

Hát, remélem tetszett a 4. fejezet, és nem okoztam csalódást. 

Utólag is bocsánat az iszonyat hosszú kimaradásért!

Rövid közjáték - Avagy egy karakter bemutató

Emberek!

Hát én most annyira meglepődtem!

De komolyan, el se hiszem! Óóó... Hogy mit is?

HÁT AZT HOGY MINDGYÁRT ELÉRI AZ OLDAL A HÁROMSZÁR MEGTEKINTÉST!

Ennek örömére hoztam egykét dolgot, remélem tetszeni fognak!

Ez egy amolyan karakterbemutató lenne:

Kagami Taiga

 Kagami Taiga céltudatos, és ha tehetné a napi teendői mindössze ebből állnának:

-reggeli

-kosárlabda

-ebéd

-kosárlabda

-vacsora

-kosárlabda

-alvás

Szerintem ezzel mindent el is mondtam :)

Kuroko Tetsuya

Kuroko Tetsuya, a Csodák Generációjának rejtélyes hatodik tagja, aki észhez kívánja téríteni elfajzott alsó-középiskolai csapattársait. Elég ilyesztő tud lenni, mikor nem veszed észre hogy melletted áll, és aztán hirtelen megszólal... De emberek... Kérdem én: Hogy a francba nem veszik észre!!??? A gyereknek KÉK haja van, basszus!

Hyuuga Junpei

Hyuuga Junpei, a kapitány. Aki gyerekjátékokkal játszik. És tuti ha most itt lenne leordítana hogy azok nem játékok, hanem szuperértékes akciófigurák. Egyébként nagyon komoly ember, és sokat tesz a csapatért. Érdekesség róla: Elsőéves korában megnövesztette a haját, és befestette szőkére... *-* 

Kiyoshi Teppei

Eléggé... Érdekes karakter... Bocsi, de jobbat nem tok róla mondani. Talán még annyit hogy rendelkezik a "késleltetés jogával" ami sokszor kihúzta már a csávából. Ez amúgy annyiból áll, hogy ha már mondjuk épp bedobná a labdát, de valaki az ellenségtől ott van, és elvenné, egy csuklómozdulattal odapasszolja egy csapattársának.

Szegény Kiyoshi azonban utoljára játszik a csapattal, mert előző évben csúnyán lesérült a térde...

Izuki Shun

Ő itt Izuki, akinek biza Sas szeme van. És tényleg. Ez az ő "képessége" az animében. A sas szeme lehetővé teszi számára hogy egy adott körben minden történést érzékeljen, de ez Kuroko-ra nem vonatkozik. Kedvenc Fantomkánk ugyanis egy ideig könnyedén elbújik a hasonló képességek elől. Két hasonló képességű játékos ismert még:

Takao, akinek Sólyomszeme, és Akashi akinek Császárszeme van.

Koganei Shinji

Nos... Nem igazán főszereplő, viszont amolyan kezdőjátékos. Nem tom, de egész aranyos. Mielőtt kosarazni kezdett, teniszezett. Ő fordítja amit Mitobe mond(egyedül ő érti).

Mitobe Rinnosuke

Hát, ő lenne Mitobe a néma. Vagyis nem néma, hanem zenei géniusz, aki azért hogy kímélje a hangját sose beszél. És tényleg sose beszél, emberek már a harmadik évad felén túl vagyok, és még egyszer se hallottam a hangját... Érdekesség róla: Nem tudom hány testvére van. Tényleg, fogalmam sincs. De annyi biztos, hogy rengeteg. Mitobe-senpai, te hogy bírod? Én már kettőtől is kikészülök...

Aida Riko

És végül ne feledkezzünk meg kedvenc edzőnkről sem, aki bár egy kicsit pszichopata, és a fősztje halálos, de a segítsége nélkül nem sokat érne a csapat. Ismertetőjelei: Kicsi mellek, és perverzség.
Minden új csapattagal leveteti a felsőjét. De ez azért kell, hogy használhassa a képességét. Ami nem más mint az emberek felmérése. Ezt még az apja mellett (aki szintén edző) sajátította el.

A Csodák Genezációja

És íme egy kép a csodák generációjáról is. A nevek hajszín szerint:
Szőke: Kise Ryouta
Eperke rózsaszín(az nem piros): Akashi Seijuuro
Békazöld: Midorima Shintarou
Sötétkék: Aomine Daiki
Lila: Murasakibara Atsushi
És a világoskék: Kuroko Tetsuya

Ez voltam én, és a karakterbemutatásom!

Remélem elnyerte a tetszéseteket annnyira hogy megdobjatok egy kritikával!! :)

Ajándék, tőllem, nektek!

Sziasztok!

Gondolkodtam, hogy mit csinálhatnék hogy addig se unatkozzatok, amíg én az újabb fejezeten dolgozok, hát íme...!

Az ATGY első video-ja!

Remélem mindenkinek tetszeni fog!

Egyébiránt Youtube-on megtekinthető, abban az esetben, ha itt nem sikerülne!

Üdv: Amor           

A Tigris Gyémántja - 2.fejezet

Kérek szépen jó sok hozzászólást!

És bocsánat hogy ennyi ideig tartott kisajtolni magamból ezt a részt, de már itt van, tehát gond egy szál se!!

 Amor

2.Fejezet

  Fekete robogómmal a Seirin Felső Középiskola robusztus, nemrégiben felépített épülete előtt parkoltam, és "kedves" bátyámat vártam. Hogy hogyan kerülök ide? Ehhez vissza kell pörgetnem kicsit az időt (természetesen csak fejben, nem vagyok én Albus Dumbledore). Körülbelül ott kezdődhetett az egész, hogy Sophie és én berontottunk a Whiteflower Közkorház recepciójára, és szerény személyem követelni kezdte, hogy hadd láthassa az édesanyját.

– Elnézést, a kisasszony Diamond Foster? – sétált oda teljes lelki nyugalommal az egyik főorvosnak látszó pali.

– Attól függ, hogy ki kérdezi – vicsorogtam rápillantva, majd visszafordultam a rémült nővérke felé. Szegény nőre a frászt hozhattam, de ez nem igazán tudott érdekelni, ember, az anyám, ha minden igaz, a halálán volt!

– Elnézést az udvariatlanság miatt, a nevem Joshua Smith, főorvos, és jelenleg Lily Morrow kezelőorvosa vagyok. – Eme mondat után rögtön felé fordultam, és reménykedve meresztettem vörösesbarna szemeimet.

– U… ugye semmi baja? Kérem! Mondja, hogy nincs semmi baja, és hogy csak éjszakára bent tartják, aztán jöhet haza! – Igen, eléggé hamar változott a hangulatom akkoriban (mintha az a három hónap olyan sok lenne). De az orvos csak nézett rám szomorúan. Valahogy megértettem az öreget. Szegény szerencsétlennek vajon hány halálos betegséggel küzdő ember családjának kellett már magyarázkodnia? Vajon hány ember halálát, mennyi szerencsétlen lassú és fájdalmas elmúlását kellett már végignéznie?

– Sajnálom, kisasszony. De kérem, kövessen az irodámba! Ha akarja, a barátnője is velünk tarthat – emelte rám szomorúan az időtől ráncos, szürke szemeit. Lassan bólintottam, majd hármasban elindultunk a lépcső felé. Nem szerettem, és mai napig gyűlölöm a kórházakat. Utálom azt a szenvedést, amit hófehér csomagolópapírban, bacimentesítve, kissé fertőtlenítő-szagúan mutattak. Rühelltem. De végül is lassan elértük a barna tölgyfából készült ajtót, amin Dr. Smith beterelt minket. Mikor becsukta az ajtót, mindannyian leültünk, ő az íróasztal mögötti, én és Soph pedig az asztal előtti székekre. – Köszönöm, hogy ilyen hamar ide tudott jönni – emelte rám megint pillantását, melyről úgy éreztem, belelát a lelkem legmélyebb bugyraiba is. Frusztráló érzés volt.

– Ez csak természetes, hiszen édesanyámról beszélünk – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de véleményem szerint, maximum egy fájdalmas fintorba húzódhattak vonásaim. Ezt igazolta is, hogy Sophie megrázta fejét, ne is próbálkozzak, mert nem éri meg. De igaza volt.

– Értem. Az anyja nagyon szerencsés, hogy ilyen odaadó lánya van. De nem ezért jöttünk ide... – Azzal elkezdte mondani, hogy mi is anyukám baja, hogy mi okozhatta, valamint hogy... – Igazán sajnálom, hogy nekem kellett erről értesítenem – mondta szomorúan, de én csak megráztam a fejemet.

– Tudja, valahol tudtam, hogy ez a baja, és mondtam is neki, hogy keresse fel az orvosát, de hát... Legalább tudom, hogy tőle örököltem a makacsságomat – mondtam, miközben most igazából játszott a halovány mosoly az ajkaimon. Végül felnéztem az orvos szemeibe. –Találkozhatnék vele?

– Persze, kérem, jöjjenek utánam – szólt Dr. Smith, mi pedig felállva utána indultunk. Néhány perc múlva elértünk egy csukott ajtót, amin belépve megpillantottam anyám vérveres haját. Rögtön az ágy mellé siettem, és letérdelve megfogtam az egyik hófehér kezet. Erre hirtelen kinyitotta melegzöld szemeit, melyekkel rám nézett.

– Ne is mondd! Tudom, te megmondtad, hogy ez lesz... – sóhajtotta fáradt, rekedt hangon, mire könnyek gyűltek jobb szemembe. Igen, csak a jobb szemembe, mivel az orvosok szerint a bal szemem könnycsatornái nem fejlődtek ki rendesen. De ez mellékes. – Na, ne sírj Koakaitori*! - emelte fel másik kezét, és simított végig arcomon, kitörölve szememből a könnyeket.

– Ne kérj tőlem olyat, amit nem tudok teljesíteni! – zokogtam immár nagy nehezen, miközben arcomat a kezébe fektettem. – Amúgy is! Nem te fogsz egyedül maradni tizennégy évesen – néztem a szemeibe.

– Ugyan már! Nem fogsz egyedül maradni, ezt megígérem neked!

       

                                                                             &&&

Azóta a beszélgetés óta eltelt két és fél hónap, én pedig egyre keserűbb lettem. Persze ki ne lenne az, amikor látja, hogyan gyengül le az édesanyja fokozatosan, közelítve a halálhoz? Szerintem én még egész jól bírtam. És habár Sophie-hoz anyát nem kötötte semmilyen kapcsolat rajtam kívül, minden nap, mikor a kórházba mentem, velem együtt jött ő is. Aztán végül eljött az a nap. Gyönyörűen indult, mindenki boldog volt a környékünkön, a madarak csiripeltek, még a szomszéd Mária néni is halkabban hallgatta a szappanoperáit. Úgy éreztem, aznap talán én is boldogabb leszek egy icipicit. Hát, nem így történt.

Lassan sétáltam a piac felé, akkor kivételesen nem akartam kedvenc robogómmal szennyezni a környezetet. Mikor odaértem szokásom szerint köszöntem Mrs.Williamsnek, akinek a fia, David Williams az osztálytársam, majd elindultam a csináld magad kaják felé. Mondjuk úgy, hogy a mi kétfős családunkban anya volt a szakács, én meg a kiskukta. Anya sütött-főzött, én meg lenyaltam a kanalakat, és elmosogattam. Éppen egy dobozos jégkrémmel szemeztem, mikor felcsendült Alexander Rybak Into a Fantasy című száma. Erre körbenéztem, hátha valaki másnak csöng a mobilja, de mikor rájöttem, hogy az enyém az, sóhajtva letettem az apró szatyromat, és előhalásztam a zsebemből felnyitható telefonom. Oda se nézve, hogy ki hív, felvettem.

– Halló?

– Diamond Fosterrel beszélek? – kérdezte egy női hang.

– Igen, miért, ki keres? – szóltam vissza. Ahogy a nő elmagyarázta a helyzetet, úgy sápadtam el folyamatosan. Végül hagyva a francba a szatyromat kirontottam a boltból, és rohanva tettem meg azt a két utcát a kórházig. Beérve rögtön a recepcióhoz rohantam.

– Elnézést! A nevem Diamond Foster, Lily Morrowhoz jöttem!

– Értem kisasszony – böngészett valamit a lapjaiban a recepciós kisasszony, majd felnézett. –A 112-es teremben találja.

– Köszönöm! – kiáltottam még vissza a folyosó végéről, aztán befordulva eltűntem a sarkon. Olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, miközben fejemben csak ez zakatolt: Csak időben odaérjek!

Végül sikerült. Odaértem. De akkor már azt kívántam, bárcsak ne is lennék azon a helyen. Abban a városban. Abban az országban. Azon a kontinensen. Végül lassan rávettem remegő térdeimet arra, hogy megmozduljanak. De nem az ágy felé vettem az irányt, hanem az ablakhoz. Odaérve megfogtam a szalagot, és leengedtem a redőnyt. Csak ezután sétáltam az ágy mellé, és ültem le a székemre. Szerintem két és fél hónap után már mondhatom, hogy az "én székem", nem? Barna szemeim találkoztak anyám jelenleg tompa zöldjeivel. Lassan elmosolyodott, és remegő kezét felemelve végigsimított az arcomon. Én ezt a kezet elkaptam, és arcomra szorítva tartottam, halkan zokogva. Csak az árulhatott el másoknak, hogy néha meg-megrázkódott a vállam.

Anyám, aznap este nyolc óra harminckét perckor, örökre lehunyta zöld szemeit. Mosollyal az arcán távozott az élők soraiból, én pedig még napokkal később is tompa voltam a fájdalomtól. Ez nem olyasmi fájdalom volt, mint mikor eltöröd a karod, vagy hasonló. Nem, ez sokkal rosszabb volt annál. Alattomosan bekúszott az életembe, mint a kígyó Isten kertjébe, és belülről tépte apró darabokra a lelkemet. Ez a fájdalom nem csak annak szólt, hogy anyám itt hagyott, habár kilencvenöt százalékban ez okozta. Ó, nem dehogyis. Az maradék öt százaléka annak szólt, hogy egyedül maradtam, család nélkül. Igazán önzőnek éreztem magamat. Édesanyám temetésének szervezése közben arra gondolni, hogy teljesen egyedül maradtam, ahelyett hogy odafigyelnék arra, hogy az a személy, akitől az életemet kaptam méltó búcsúztatást kapjon. Legszívesebben pofon vágtam volna magamat.

                                                                           &&&

Aztán eljött a temetés napja. Barátnőm és családja kísértek ki a helyszínre, és nyújtottak nekem lelki támogatást a pap beszéde alatt. Aztán felcsendült a dal, amelyet búcsúnak választottam.

  

Amint vége lett a dalnak, a koporsót lezárták, és kivitték a sírgödörhöz, majd leeresztették. Mintha még az idő is együtt érzett volna, borult volt az ég, látszott, hogy hamarosan szakadni fog az eső. Amint a koporsó elérte a gödör alját, mindenki, aki jelen volt, egy-egy vörös rózsát dobott a sírba. Ezek után lassan befedték a fadobozt földel. Mikor ezt is befejezték, mindenki elmondta nekem mennyire hiányozni fog édesanyám, kinek, mert remek munkaerő volt, kinek pedig azért mert remek barát. Végül helyére került a fejtábla is, melyen anyámról egy olyan kép volt, amelyen velem, és apával pózolt, még apró koromban.

Ekkor kezdett el szakadni az eső. A cseppek apró tűkként szurkálták csupasz felkaromat, de én továbbra is csak álltam a sír mellett, és szemeztem a fotóval. Végül nekem is, észrevétlenül hullani kezdtek a könnyeim. Semmit sem értettem. Miért hagyott itt? Mit tehettem, amiért az univerzum ezzel sújtott le rám? De nem tehettem semmit. Végül csak a sír előtt leguggolva sírdogáltam tovább.

– Naiya? Te vagy az? – szólt hozzám egy mély hang. Nem reagáltam, túlságosan is el voltam foglalva a bennem tomboló vihar megfékezésével. Végül egy meleg kéz érintését éreztem a vállamon, amire már igazán nem tehettem mást, hát felemelve a fejemet, belenéztem az előttem guggoló férfi szemeibe, melyek tökéletesen olyanok voltak, mint az enyémek. Ez volt az utolsó, amire abból az estéből emlékeztem, mivel elájultam.

                                                                             &&&

Ismerős helyen ébredtem, a szobámban, az ágyamon feküdtem. Lassan felültem, majd kikászálódtam az ágyból, és a konyha felé vettem az irányt. Neko* a lábaim körül tekergőzve követelte a reggelijét, hát kissé sietősebbre fogtam a lépteimet.

Végül kedves cicám a konyha ajtajában fújtatva, morogva megállt, én pedig csak furcsállva ezt, kihajtottam az ajtót. Na, igen, szerintem ott kaptam szívrohamot...

– Maga mégis ki a jó franc, és mit keres a lakásomban!? – ordítottam, kikelve magamból, miközben felkaptam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, egy serpenyőt.

– Kérlek, nyugodj le! – kezdte idegesítően nyugodalmas hangon az ismeretlen.

– Még hogy nyugodjak le!?

– Igen, ha megkérhetlek. A nevem Kagami Takeshi.

– Nem érdekel a flancos neve! Csak tűnjön a ...! Ácsi. Mit mondott az előbb?

– Hogy nyugodj le – válaszolt.

– Nem, azután – intettem türelmetlenül.

– A nevem Kagami Takeshi.

– Igen, ez lesz az. És ha megkérdezhetem: mit akarsz itt tizennégy év után? – húztam össze szemeimet.

– Azt szeretném, hogy gyere el Japánba, és lakj velem és a bátyáddal – mondta kissé előredőlve, összekulcsolva ujjait.

– Miért mennék? Csak egy idegen vagy számomra, a bátyámmal együtt – mordultam fel, és sétáltam a pulthoz, ahova le is tettem a serpenyőt.

– Sajnálatos, de így is, úgy is velem jössz. Lily néhány hete átadta nekem a felügyeleti jogot – jelentette ki, mire döbbenten fordultam felé. – Tehát kezdhetsz is pakolni, a gépünk kilenckor indul. – Erre meg már csak tátogtam, mint az aranyhal. Végül inkább engedtem. Hiszen ha nem is így, de látni akartam Japánt és a testvéremet is.

– Rendben van. De mondd, hogy legalább Taiga tudja, hogy van egy húga – néztem rá könyörgően, mire kissé pirulva elfordult. – Tehát nem – vontam le a következtetést, aztán a faliórára néztem. Hét óra, van egy és fél órám összepakolni. Gyorsan adtam enni Nekónak, aztán bementem a szobámba, és miután felvettem az aznapi ruhámat, módszeresen összeszedtem mindent, amit szükségesnek tartottam. Ezek között volt például ruha, fogkefe és egyéb tisztálkodási eszközök, színes ceruzák, grafitok, rajzfüzetek, ecsetek, festékek, minden eddigi képem, és végül az anyával közös fényképalbum. Mikor kiléptem a szobámból, még gyorsan átszaladtam anyáméba, és felkaptam a kedvenc tárgyát, egy fehér kosárlabdát. Ezek után (és miután Nekót is sikerült a dobozába erőltetnem), elindultunk. Útközben a taxiban minden barátomnak küldtem egy SMS-t, miszerint ne keressenek, mert el kellett költöznöm. Amikor a reptérhez értünk, szomorúan néztem vissza London szemetes utcáira, melyek annyira a szívemhez nőttek már, de mikor felszálltunk a fémmadárra, nem teketóriáztam.

                                                                               &&&

Tizenkét óra repülés, és vagy öt hányós zacskó után a gép elkezdte a leszállást. Mondhatom, mikor kiszálltunk abból a fémszörnyből, majdnem elkezdtem csókolgatni a talajt. De csak majdnem, annyira én sem vagyok hülye. Takeshi hívott nekem egy taxit, és elmondta neki az úti célt, végül a kezembe nyomott egy kulcsot, és kijelentette, neki mennie kell tovább, mert várja a munka, de én legyek ügyes. Na, ezt könnyű mondani... Aztán csak megleltük a taxissal a háztömböt, és sikerült is bejutnom a lakásba. Ott sem vesztem el teljesen, hasonlított londoni otthonomhoz. Gondoltam, egy reggeli mellett csak könnyebb társalogni, hát a konyhába vettem az irányt, ott pedig kivettem öt tojást a hűtőből, és valahogy sikerült beletenni a serpenyőbe is. Aztán leültem Neko mellé, akit azóta kiengedtem, és elkezdtem dögönyözni. Már csak arra eszméltem fel, hogy füstszag van. Amint ránéztem a rántottára, leesett, hogy az ontja így magából a füstöt. Gyorsan lekaptam a gázról, és bedobva a mosogatóba leöntöttem vízzel, mire sisteregve hagyta abba a vulkán szerepet. Mikor aztán sóhajtva megfordultam, egy döbbent, vörös hajú fiú álldogált a konyha ajtajában... köhöm... alsógatyában.

– Hát te mégis ki a jó franc vagy?! – jött meg végül szerencsétlen hangja. Hú, de deja vu-m lett hirtelen...

– Tessék, Takeshi írta, ebből mindenre választ kapsz – dobtam oda neki a zsebemből előhúzott levelet, amit még a repülőn nyomtak a kezembe. Ahogy olvasta, úgy sápadt el folyamatosan. Végül lerogyott egy konyhai székre, és szemei, melyek echte olyanok voltak, mint az enyémek, köztem és a levél tartalma között cikáztak.

– Akkor... Ez most tényleg igaz? – mutatott a levélre bizonytalanul, mire bólintottam.

– Igen, igaz. Nekem mondjuk könnyebb, én három éve jöttem rá.

– De.. Ez mégis hogyan lehetséges? – kérdezte.

– Egyszerű Lotti-sztori. Szülők elválnak, ikreket szétválasztják, ennyi. Csak esetünkben az egyik iker fiú – vontam vállat. – De hidd el, jól meg leszünk mi ketten, hacsak nem utálod véletlenül a macskákat.

– Macskákat? Miért? – kérdezte értetlen fejet vágva.

– Mert Neko éppen rajtad koptatja a szőrét – mutattam a lábának dörgölőző macskámra, mire mint valami megszállott, csillogó szemekkel kapta fel az állatot, és kezdte el dögönyözni.

                                                                               &&&

Ettől megint eltelt egy hét, és én most itt állok robogómmal a Seirin előtt, várva, hogy bátyám végezzen az edzésen. Jó sok minden történt velem, de valahogy úgy érzem, hogy az elkövetkező évekhez képest, ezek mind semmiségeknek fognak számítani.

1# Kis piros madár
2# Macska (nagyon kreatív vagyok :P )