Helo-óóó!
Régen jelentkeztem, de most itt az újabb rész, tőlem nektek!
A fejezet alján találjátok a fordításokat.
3.fejezet
Az első
iskolanap. Mások általában be vannak tőle tojva. Én, hogy is mondjam szépen...
magasról tojom le. Hahó, emberek, ez ugyanolyan, mint a többi nap, nem? A
különbség annyi, hogy másik emberek közé kerülsz! Se több, se kevesebb! Na jó,
én mondjuk egy másik földrészen vagyok, de hát akkor most mi van? S-E-M-M-I!
Reggel ugyanúgy felkelünk, este ugyanúgy lefekszünk, és ha van egy olyan édes,
kedves, labdaőrült bátyószakácsotok, mint nekem, akkor még csak szenet sem kell
ennetek reggelire, vagy vacsorára.
– Naiya-nee, kelj
fel, mert el fogunk késni! – hallottam egy Taiga hangján beszélő szörnyeteget,
aki éppen a takarót igyekezett lerángatni rólam.
– Hagyjál
lógva, én ugyan fel nem kelek hajnali fél hétkor! – Kijelentésem után a mocsok kis
szörnyeteg valahogy mégis megszerezte kedvenc paplanom, így kénytelen voltam
fázósan összehúzni végtagjaim, de az istenért nem keltem volna ki az én
pihe-puha ágyacskámból.
– Ahh... Nem is
te lennél, igaz? – sóhajtotta, majd szinte láttam, ahogy frusztráltan beletúr a
hajába. Vicces bosszantani reggelente, és persze lusta is vagyok
felkelni.
– De, Taiga-nii,
én nem akarok felkelni! – kezdtem el nyafogni, mikor megfogta a lábamat, és
lehúzott az ágyamról, én pedig macska módjára körmeimmel kapaszkodtam a
matracomba.
– Én pedig nem
akarok elkésni! Tehát felkelsz, felöltözöl, és indulunk! – jelentette ki katonatiszteket
megszégyenítő hangon, én pedig kelletlenül ugyan, de végre hajlandó voltam
felkelni, és elindulni a fürdő felé.
– Nem is értem,
miért aggódsz, amikor robogóval tizenöt perc alatt ott vagyunk – mondtam,
miközben iskolai egyenruhámat halásztam elő egy szekrényből.
– Én ugyan fel
nem ülök veled még egyszer arra a halálgépre! Bőven elég volt az az egy alkalom
is – jegyezte meg, majd borzongva kisétált a konyhába. Nos, igen, mondjuk úgy,
hogy nem ismerem a fék szót, ha motorszerű járművekről van szó.
– Miau! –
ugrott rám Neko, mire ijedtemben fenékre estem.
– Baka*! Miért
ijesztettél meg!? – mordultam szegény cica felé, mire eliszkolt előlem, be a
konyhába, a bátyám után. – Hé! Tudom, hogy reggelente nem vagyok egy
kiskirálylány, de azért ennyire nem nézek ki rosszul! – kiáltottam a fekete
szőrgolyó után. Végül sóhajtva bevetettem magamat a fürdőbe, de amikor
belenéztem a tükörbe, sajnos egyet kellett értenem szegény macskámmal. Úgy
néztem ki, mint akit kétszer kimostak 40°-on, majd odadobtak egy kutyának
játszani, és végül, de nem utolsósorban egy bivalycsorda is átgyalogolt rajta
vagy háromszor. Magyarul? Mint a mosott szar. Rögtön nyúltam is kedvenc
hajkefém után, hogy eltüntessek valamennyit a kócáradatból, mely a hajam helyén
foglalta a helyet. Ezek után olyan ananász stílusban felkötöttem, végül nyúltam
az egyenruhám után.
– Hát ez meg mi
a jó Kamik* szerelme?! – kiáltottam hangosan, elborzadva szemezve a
ruhadarabbal. Hogy mit tartottam a kezemben? Ősi ellenségemet, melynek neve...
szoknya.
– Nem a Kamik
szerelme, csak az iskola női egyenruhája – szólt ki a konyhából Taiga, miközben
aznapi tízórainkat műtötte össze.
– Na nem! Mit
gondolnak ezek, hogy majd én, Kagami Naiya felveszem ezt a borzalma?! Na azt
leshetik! A szoknya több szempontból is előnytelen a nők számára, és én nem
vagyok hajlandó ennek az... ennek az izének az áldozatává válni! – jelentettem
ki eltökélten, mire a bátyám, kezeit törölgetve, olyan hellish evil* szemekkel
kijött a konyhából, és elkezdett felém közeledni.
– Márpedig föl
fogod venni! – jelentette ki síron túlian, mikor már én is hátrálni kezdtem a
fürdő felé.
– Nem! Nem
fogom... – Hangom folyamatosan halkult, és a mondat vége felé, és ahogy
nyakamat törve az 1'90 magas monstrum szemeibe néztem, el is halt.
– Ó...
Dehogynem – mondta, és olyan tipikusan horrorosan bezárta maga mögött az ajtót.
>olyan fél óra múlva<
–
Taiga-nii, te ijesztőbb tudsz lenni, mint Hasfelmetsző Jack – jelentettem ki,
miközben lassan zötykölődtünk a buszon, mely kedves, imádott iskolánk kapui
felé szállított minket. Öhm... Emlékeztek még arra, amit az egész elején
mondtam? Visszaszívom. Nagy humbug, amit egy magát menőnek képzelő csitri
mondogatott, hogy be ne tojjon a félelemtől, miszerint nem fogják befogadni.
Mikor láttam, hogy bátyám rám se bagózik, inkább kibámultam az ablakon. Fa, fa,
fa, egy szürke épület, két szürke épület, három szürke épület... Ó, egy
hirdetőtábla! Micsoda változatosság, emberek! Végül a tömegközlekedési eszköz
hamarosan lassítani kezdett, mi pedig egy utcányira az iskolától leszálltunk.
Ezek után ugye sétálni kellett. És persze, hát miért is ne! Fújt az az istenverte
szél, de mint akit kinyírnak, ha nem! Tehát csak annak köszönhettem, hogy
alsóneműm színe rejtve maradt, hogy az én kedves labda őrült bátyószakácsom
remekül szuperál szélfogóként is. Tehát Taiga mögött sétáltam egészen addig,
míg be nem értünk az iskola épületébe, ahol bátyám rögtön elköszönt, arra
hivatkozva, hogy már így is tíz perce becsengettek, és a tanár (aki a törit
tanítja) ki fogja belezni, de persze előtte még meg is felelteti, hátha
kicsikar belőle egy rossz jegyet. Aha. Ja, ismerem a fajtáját.
– Naiya-chan*,
eltalálsz egyedül a tanáriba? – kérdezte még, közben meg már lassan poroszkált
egy irányba, gondolom arra volt a terme.
– Persze, menj
csak, mielőtt a tanár még inkább bepipul – sóhajtottam, mire a következő
pillanatban már a folyosó végéről integetett felém. – Azt a villámgyors
istenedet! – motyogtam elhűlve, majd sóhajtva elindultam a megadott irányba.
Bátyámmal még korábban megegyeztünk egy dologban, mégpedig abban, miszerint
amíg nem járok az iskolájába, addig nem beszél rólam. Senkinek. Ebből mindenki
rájöhet, hogy szeretem a drámai belépőket. De végül is mindegy. Hamarosan
leesett számomra, hogy eltévedtem, annak rendje és módja szerint. Nem is én
lennék... Ám hatalmas mákom volt, mivel találtam egy térképet az iskoláról,
ahonnan megtudtam, hogy két emelettel és egy folyosóval tévesztettem el a
kitűzött célt. Ezt a "faliképet" lefényképeztem, majd az alapján
elindultam, és láss csodát! Öt perc alatt ott voltam. Hát igen, nem vagyok én
hülye, csak az irányérzékemmel vannak kisebb bajok. Na de térjünk vissza oda,
hogy fogtam magamat, és bekopogtam az iroda elhúzható ajtaja melletti félfán.
– Gyere be! –
szólt ki a reszelős hang, majd mikor beléptem, arcot is csatoltam ehhez. Az
igazgató ötvenes évei végén járhatott, haja már szinte teljesen őszen nézett a
nagyvilágba, zakóján valamilyen azonosíthatatlan folt volt látható, íróasztalán
papírhegyek álltak stócokba rendezve. Végül rám emelte megfáradt szemeit és
csak sóhajtott egyet. – Tehát te lennél az új diákunk, nem igaz?
– Igen, uram! –
húztam ki magamat, mire intett, hogy üljek le az előtte helyt foglaló székre.
Hát mit volt tennem, leültem, mire elém nyújtott egy lapot. Csak egy igazolás
volt, miszerint ettől a naptól kezdve az iskolájuk tanulója vagyok. Miután
aláírtam ezt is és egy másik kupacnyi papírt is, felállt, és intett, hogy
kövessem. Hát el is indultam utána a folyosók végeláthatatlan tengerében. Miután
az EGÉSZ iskolát megmutatta (még a pókot is a sarokban), megállt egy ajtó
előtt.
– És végül ez
lesz az osztálytermed. Ezzel be is mutatnálak az osztályodnak, ugyanis ha jól
tudom, most itt van órájuk. Kérem, várjon, amíg szólok. – Majd kopogás nélkül
benyitott, mire a bent lévők közül mindenki elcsendesedett. – Uraim, hölgyeim,
figyeljenek rám, kérem! Ma új diák jött iskolánkba, és ez diák bizony a maguk
osztályába fog mostantól járni. Kérem, fogadjátok szeretettel és segítsetek
neki a továbbiakban, stb. Gyere be, kérlek! – intézte végül hozzám utolsó
mondatát, mire remegő térdekkel ugyan, de büszkén kihúzva magamat léptem a
terembe. És ott... Mindenki engem bámult. Hogy én ezt mennyire utálom...
– Ohayo
gosaimasu*! Watashi wa Kagami Naiya*. Kérlek, segítsetek beilleszkednem! –
hajoltam meg az új osztályom felé.
– Rendben,
Kagami-san, szerintem le is ülhetsz Kagami-kun mellé! – mosolygott rám a
harmincas tanárnő. Én meg, mit volt mit tenni, leültem a bátyám mellé, aki
rögtön össze is borzolta a hajamat. Erre egy gyilkos pillantással néztem rá.
Aztán előre fordultam, és kivettem az aktuálisan kellő könyvet. Ezek után egy
órán keresztül csendben figyeltem a tanár dumálását, közben meg vagy kilenc
levelet kaptam pad alatti postán. Mert olyan még itt is van. Mert miért ne. Az
óra vége felé pedig el is döntöttem, hogy nekem estére kell egy kis öldöklés,
tehát meg fogom nézni a Jurassic Park-ot, vagy az Alien vs. Predatort. Ezen
"kedves" gondolataim közepette ki is csengettek, mire mindenki a
padom köré csoportosult, és egyszerre mindenki kérdezett mindenfélét, én meg a
felét nem értettem, a másik felére meg nem tudtam válaszolni a hangzavartól.
Szerencsére az én bátyó-szakács-szélfogóm innen is ki tudott menteni, hisz
olyan ő, mint a svájci bicska. Nem csodálkoznék, ha rejtegetne valahol egy
ollót vagy csavarhúzót is. Tehát ott tartottam, hogy Taiga kihúzott a pácból
(pác, nyami ×-×) mindössze annyival, hogy mellém lépett, és mérgesen összehúzva
szemöldökeit nézett rá a nem is olyan kicsi társaságra, akik erre
összepiszkítva nadrágjukat, hátráltak vagy két métert, ha nem többet.
– Ne legyél
ilyen határozatlan! – nézett rám bátyám. – Nem ilyen vagy te – mondta, miközben
újra összeborzolta a hajamat.
– Taiga,
véleményem szerint, te túlságosan beleéled magadat a bátyószerepbe – morogtam,
miközben két ujjam közé csípve kezét, leszedtem azt a fejemről.
– Sumimasen*...
Te Kagami-kun húga vagy? – hallottam a hangot, mire arra néztem, amerről jött.
–... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!
– sikítottam fel, mikor felfogtam, hogy valaki ott áll mellettem.
– És Kuroko
bemutatkozott… – jelentette ki Taiga sóhajtva, miközben én még mindig
próbálkoztam a légzésem normalizálásával. Valamint azon is elgondolkodtam, hogy
hogy a csudába nem vettem észre egy srácot, aki MELLETTEM ÁLLT, ráadásul KÉK
haja volt.
– Elutasítom.
Én csak kérdeztem valamit – jelentette ki a kölyökképű srác, teljes nyugalommal
azon a cuki pofiján. Úristen, miket gondolok én?! De nem tehetek róla.
Egyszerűen túl cuki!
– I… igen, én
vagyok Taiga-nii húga, a nevem Kagami Naiya, nagyon örvendek – hajoltam meg
előtte egy kicsit, mire gondolom, a bátyám csak pislogott.
– N… Naiya-nee,
te beteg vagy? – kérdezte összezavarodva, mire rámosolyogtam.
– Nem, csak
tisztában vagyok az alapvető udvariassági formákkal – jelentettem ki
vigyorogva. Erre csak megcsóválta a fejét, én meg egyszerűen végignéztem rajta.
Az a majom még mindig túl magas. Legalábbis hozzám képest. Mivelhogy ő
százkilencven cm, én meg százhatvanöt vagyok. Igen, habár külsőre szinte ugyanúgy
nézünk ki, Fortuna magasságügyileg eléggé kiszúrt velem. De... És ekkor újra
végignéztem Mr. Cukin, akiről megállapítottam, hogy csak két centivel magasabb,
mint én! Éljen, van igazság a világon! De akkor is, még mindig tökéletesen
furcsának tartom, hogy valakinek kék haja legyen. Megvan, biztos festett!
– Mindegy,
szerintem siessünk, mert a tanárnő utálja a későket – indult meg drága bátyám,
maga után vonszolva engem is.
– Á! Taiga, engedj
el, mi vagyok én, plüssmackó, vagy mi!? Követelem, hogy azonnal engedj el! –
kapálóztam, miközben próbáltam szabadulni a vasmarok szorításából. Végül is
elrángatott a következő teremig, majd az azutániig, és így tovább, és így
tovább. Aztán ebédidőben sikerült elszabadulnom, amit kihasználva meg sem
álltam a tetőig. Ott lehorgonyozva kezdtem bele igazán nagyon, nagyon,
elképesztően finom ebédembe, ami nem más volt, mint egy Kagami Taiga-féle
bento*. Mikor végeztem vele, elképedve vettem észre, hogy az egyórás
szünetemből még ötven perc van hátra. Hát... Legalább ez bizonyítja, hogy Taiga
fősztje igazán nagyon, nagyon, elképesztően finom. Vagy ezt már mondtam? Ahogy
így gondolkodtam, egy emlék kúszott alattomosan lelki szemeim elé.
"
Hasonlóan jó idő volt aznap, mint most. Olyan 11 éves lehettem, anyukámmal
éltem Londonban. Pontosan emlékszem, hogy aznap főzött életében először Japán
ételt.
– Jaj
Naiya-chan, szerinted jó lesz ez így, vagy...
– Anyu! Ha te
csinálod, akkor biztos, hogy finom lesz! – jelentettem ki vigyorogva, belenézve
változó zöld szemeibe. Azt hiszem, akkor pont ír-zöldek voltak.
– Azért remélem,
nem rontom el... Jaj nekem! A rizs! – mondta, és rögtön fordult is az épp akkor
elkészült növény felé. Kirakta az asztalra egy tányérba, és elkezdett belőlük
háromszögeket készíteni.
– Haha-ue*, mit
csinálsz? – néztem rá érdeklődve. Nagyon kíváncsi voltam akkoriban.
– Rizsgombócot!
– mutatta fel büszkén első alkotását.
– De hát,
Haha-ue! Ennek nincs is gombóc alakja! Akkor hogyan lehet rizsgombóc? – néztem
értetlenül, összeráncolt homlokkal, a háromszög alakú... valamit.
– Hát... –
kezdett gondolkodni. – Na, kislányom, ez egy nagyon is jó kérdés! – jelentette
ki adva egy barackot vörös loboncomra, melyen mindketten csak nevettünk."
Hirtelen tértem
vissza "álomföldéről", mégpedig a csengő hangjára. Ennyi ideig gondolkodtam
volna? És basszus, pont az utolsó órámról fogok elkésni! Végül lihegve sikerült
beérnem az énekterembe. Mivel az utolsó óránk ének volt. Ezen teljesen
bepörögtem. Hiszen lehet, hogy itt énekelni is fogunk, nem csak kottát olvasni!
Mivel odahaza csak a kottát tanultuk. Haha-ue mindig azt mondta nekem, hogy
olyan gyönyörű hangom van, mint apámnak volt annak idején. Azt is mesélte
nekem, hogy egy szerenáddal vette le végleg a lábáról, amit az egész iskola
hallhatott, mivel a rádióból énekelte (természetesen csak az iskolaiból)! Na
igen, Chichi-ue* sem volt ám mindig ilyen... ilyen... öhm... Hát, szerintem
erre azt szokás mondani, hogy merev... Na tehát, ő sem volt mindig ilyen!
– Gyerekek,
mivel ma van egy új tanuló is a körünkben, mi lenne, ha ő énekelne nekünk egy
dalt, kezdésnek? – nézett körül a tanár, és minthogy nem talált ellenállót,
énekelnem kellett. Amit mondjuk nem is bánok, tehát...
Lassan,
méltóságteljesen felálltam, és kisétáltam.
– Ne becsüljön
le engem, kérem – mondtam, majd elkezdtem énekelni.
Mikor végeztem,
újra a tanárra néztem, aki mélységesen meg lett hatva. De ember... Azért ilyen
jó hangom nincsen.
– Te jó ég,
Kagami-san, ez elképesztő volt, remélem, az énekkart választod majd mint
délutáni szakkört! – mondta, miközben csillogó szemekkel mászott egyre beljebb
az aurámba.
"DING, DONG!"
Szerencsémre
most meg a csengő mentette meg szerencsétlen irhámat. Vagy inkább szerencsés
irhámat? Ezen mélyenszántó gondolataim közepette észre se vettem, hogy Taiga
kimenekített a zeneteremből.
– Te Naiya-nee,
nem is mondtad, hogy ilyen jól énekelsz – jegyezte meg, engem vizslatva a
felhők közül. Fránya alacsonyság...
– Sosem
kérdezted – vontam vállat, majd mit sem törődve a leesett állával, mentem
tovább. –– Siess már, mielőbb haza akarok érni! – fordultam meg.
– Ah, én nem
tudok menni. Tudod, kosaras szakkör – mutatott a tornaterem irányába.
– Á, tényleg!
Hé, ha nem gond, veled mehetek? Nincs kedvem egyedül üldögélni odahaza! – mondtam,
és belecsimpaszkodtam a karjába.
– Legyen, de ne
okozz gondot! – mondta, tettetve a szigorúságot. Ezek után ő besétált az
öltözőbe, én pedig a terembe, hogy mindenkinek bemutatkozzak.
– Srácok, a
lábatok járjon, ne a szátok! – hallottam meg a kiáltást, amihez hamarosan arcot
is csatoltam. Egy barna hajú lány (aki még nálam is alacsonyabb volt *-*)
üvöltözött öt megtermett fiúval, akik a pályán próbálták a legjobbat nyújtani.
Erről a jelenetről le is esett, hogy a csaj lesz az edző, hát odasétáltam hozzá.
– Öh, szervusz!
– köszöntem, mire rám nézett. A szemeiből sütő megdöbbenésből már szoláriumot
lehetett volna nyitni… De komolyan.
– Úristen... Srácok,
Bakagami*-ból lány lett! – kiáltott a fiúk felé, mire ők is rám néztek. Még öt
szoli. Na, jól haladunk!
– Miért
ordibáltok? - lépett be hirtelen bátyám az öltöző felől. Erre mindenki, mint a
pingpong meccseken, kettőnk között kezdte kapkodni a fejét.
– Úristen, két Bakagami
van, és az egyik lány! – ordított fel Cicapofi. Fura gyerek csak bólogatott, Szemüveges
zavarában a szemüvegével matatott, Colos a nyakát vakarta, Nyúzott szemű meg
csak nézett. Én meg csak értetlenül emeltem pillantásomat a csapatra.
– Ki beszélt
itt lány Taigáról? És mi az, hogy Bakagami?! Kikérem magamnak, az én nevem
Kagami Naiya, és nem vagyok az idióta bátyám női változata! – mondtam mikor
leesett, hogy mit gondolnak.
– És Naiya
bemutatkozott – mondta Taiga. De ja vu...
– Adok én neked
mindjárt olyan bemutatkozást, baka tora*! – mondtam lassan megindulva felé.
Erre csak rám nézett, és nézett, és nézett, és nézett, és nézett.... – Basszus,
fejezd már be, ez rohadt idegesítő! – kaptam hirtelen egyik kezemet a szemeim
elé. S ím, megtalálta gyenge pontom! Utálom, ha valaki bámul. Megszólalásomra
csak győzedelmesen elvigyorodott. Én meg csak fejemet csóválva fordultam az
értetlen társaság felé. – A nevem Kagami Naiya, Taiga húga vagyok. Nagyon
örvendek! – hajoltam meg egy kicsit. Erre mind fellélegeztek.
– Akkor szerencsére
nincs még egy Bakagami! – mondta a barna hajú.
– Hé! –
kiáltott fel erre bátyám, amin csak kuncogtam.
– Ó, a
nevem Aida Riko, örülök, hogy találkoztunk – hajolt meg felém ő is. – De
haladjunk! A srácok jobbról balra: Hyuuga Junpei, Izuki Shun, Mitobe Rinnosuke,
Koganei Shinji, Kiyoshi Teppei, Furihata Kouki, Kawahara Koichi, valamint
Fukuda Hiroshi – mutogatta végig a csapatot. Mindenkinek köszöntem, majd
kijelentettem, hogy leülök a kispadra, mivel nem tudok kosarazni. Na, ez volt
az a pont, ahol KUROKO orra bukott a meglepetéstől. Merthogy mi az már, hogy Taiga
húga nem tud kosarazni. Ahogy néztem őket, sok kedves emlék jutott eszembe
arról, ahogy régen Haha-ue és én a labdával hülyültünk. Mert anya tudott
kosarazni, és habár az alapokkal én is tisztában voltam, azért lett volna még mit
fejleszteni a technikámon.
– Hé Naiya-chan,
nincs kedved mégis beszállni? – kiáltott oda nekem Koganei-kun (alias
Cicapofi), mire ránéztem.
– Hogy én?
Kosarazzak? – ráncoltam homlokomat gondolkodva.
– Na, legalább
próbáld meg! – lépett mellém bátyám, és kezembe nyomott egy szép kis labdát,
majd a palánk elé vezényelt.
– Végül is, mit
veszíthetek... – sóhajtottam, majd céloztam és eldobtam a labdát a hárompontos
vonalról. És a labda csak szállt, repült, majd tovább repült... Aztán csont
nélkül bement. És ez volt az a pillanat, amikor tökéletesen lefagytam. Merthogy
én még soha az életben nem dobtam ilyen pontosan, ráadásul ilyen messziről.
Anya volt az, aki messziről és közelről is képes volt ugyanolyan tökéletesen
dobni. De úgy néz ki legalább valamennyire értek hozzá.
– És ha nem
tudsz kosarazni, akkor ezt hogyan magyarázod meg? – mutatott hüvelykujjával a
palánk felé Cicapofi.
– Kezdők
szerencséje? - néztem fel rá nagy szemekkel. Mert ő is magasabb volt, mint én.
Mondom, nincs igazság a földön!
Baka=Ostoba, idióta
Kamik= A japán istenek
Hellish Evil=Pokoli Gonosz
-chan= becéző jelző(esetünkben Naiyácska)
Ohayou Gozaimasu= Jó reggelt kívánok
Watashi wa Kagami Naiya= Kagami Naiya vagyok
Sumimasen= Elnézést
bento= csomagolt Japán ebéd
Haha-ue= anya
Chichi-ue= apa
Bakagami= Riko féle becenév, a Baka és Kagami szavakból
Baka Tora= Idióta tigris