5.fejezet - meg egy kis kérés

5.fejezet

Örülök hogy olvassátok ezt a story-t emberek! Már ha tényleg olvassátok...

Ui.: Nagyon megköszönném, ha feliratkoznátok és megírnátok a véleményeteket.

 

Hétfő. Egy kérdésem lenne ezzel kapcsolatban. Ki volt az az idióta állat, aki feltalálta, és a többiek miért nem nyírták ki egyből? Őszintén szólva semmi kedvem nem volt a felkeléshez, tekintve, hogy fájt a fejem, és gyomortartalmam sem éppen kívánkozott nyugton maradni. De édes, róka bácsi világot akar látni...!

– Naiya-nee, hova raktad a macskakajá- Úristen egy démon! – kiáltott fel Taiga, mikor meglátta a fejemet. Milyen kedves reakció, mi?

                                          

                                                                x pár perccel később x

– Taiga, csak hagyj meghalni a migréntől! – nyöszörögtem, mikor kedves labdaőrült-bátyó-szakács-szélfogóm orvososdit játszva, le akart nyomni egy öklömnyi tablettát a torkomon, amit körülbelül annyira szerettem volna, mint hogy szétessen a kinti budi, mikor épp rajta ülök, miközben körülöttem emberek százai álldogálnak. Remélem, átadtam az érzést. Szerencsére csengettek, és amíg kedves testvérem nem volt ott, fogtam, és kidobtam a gyógyszeróriást. Visszajőve, Taigához csatlakozott egy fekete hajú, selyemfiúnak kinéző alak. Legalábbis szerintem. Aztán a selyemfiú hirtelen osztódott egyet, mikor fel akartam ülni, így már két selyemfiút láttam. Pfű, ez a migrén rosszabb, mint a másnaposság...

– Szia! Te vagy Taiga testvére igaz? – kérdezte Selyemfiú, legalábbis azt hiszem, mivel a fülemnek is épp akkor kellett bedugulnia. De szerencsés az én idióta fejem, ugye, gyerekek? Ki is jelenteném: utálom a migrént. Habár cserébe nem vagyok beteg egész évben.  Ezért, mondjuk, talán megéri...

– Taiga! Adj papírt és tollat! – szóltam nyöszörögve, mire bátyám sóhajtva átnyújtotta a kért tárgyakat, én pedig belekezdtem abba, amit szerettem volna.

 ,,Ezen végrendeletben kifejteném, nem vagyok részeg, és semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt nem állok. De bele is kezdenék. Joyt és Lawrence-t a Fantasyra hagyom, a fehér kosárlabdát bátyám, Kagami Taiga örökli tőlem. A naplómat temessék el velem együtt, valamint fehér rózsákat kérek a síromra! "

– Kész. Taiga, ezt juttasd el egy ügyvédnek, kérlek! Én pedig itt mindjárt kilehelem a lelkem, és aztán viszlát, kegyetlen világ! – drámáztam, miközben homlokomra tettem a kezemet. Ebből már ő is tudta, hogy nem vagyok annyira rosszul. No, igen... Jó gyorsan kiismerte a természetemet.

– Naiya-nee, örülnék, ha nem traktálnál ekkora baromságokkal. Az idióta migréned miatt ma kimaradtam az iskolából és még az edzésről is lemaradtam – kezdett nyafogni, mint valami kis ovis.

– Taiga, ne tettesd az ártatlant, tudom, hogy te sem akartál bemenni ma, mert dogát írtunk volna töriből, és te nem tanultál semmit. Tehát mindkettőnknek szerencse, hogy migrént kaptam – jelentettem ki, közben kacsócskámmal mutogatva. Erről ennyit. Kissé elpirulva, morogva lehajtott fejjel intett a haverjának, Mr. Selyemfiúnak hogy kövesse, majd elhagyták a ,,veszélyes terepnek” számító szobámat. Ezek után kikeltem az ágyamból, és kutakodni kezdtem az egyik fiókomban. Pár perc alatt meg is találtam a keresett tablettát, és miután vízzel lenyeltem, visszamásztam az ágyamba...

x másnap reggel x

Amint felébredtem szemeim kipattantak, ahogy én is az ágyból. Migrénemnek már nyoma sem maradt, teljesen egészségesnek éreztem magamat. Aztán ránézve a szobám falára szegezett naptáramra észrevettem, hogy... Kedd van! Vagyis ma jönnek Sophie-ék!

– Naiya-nee, hol a macskaalom lapá... Úristen, te fél hétkor ébren vagy? Istenek, csoda történt! – állt meg döbbenten, mikor észrevette, hogy én már felöltözve fogom össze vörös ananásszá a fejemen lévő hajnak nevezett szőrzetet.

– Nem kell annyira ledöbbenni, egyszer nyári munkám volt, ahova hajnali ötkor kellett indulnom, hogy beérjek, szóval ez semmi – jelentettem ki, rá se nézve. Aztán, mikor éreztem a gonosz elég erős kipárolgását, csak megfordultam.

– És akkor miért nekem kell téged minden reggel kicibálni az ágyból? – kérdezte síri hangon kedves bátyám.

– Azért mert attól függetlenül, hogy korán kelek, még mindig lusta vagyok – nyomtam mutató ujjamat az orrára.

– És mire fel ez a vidám aura? – kérdezte tovább értetlenkedve.

– Jaj, kicsi Bakagami. Hát elfelejtetted? Ma jön a banda, amit Riko-sannak szerváltam! – küldtem legszebb vigyoromat, mire vágott egy fintort.

x már az iskolában x

Dudorászva haladtam végig a folyosón, kedvemet semmi sem ronthatta el. A pár perce történt telefonbeszélgetésben kedves barátnőm elmondta, hogy leszálltak a gépről, és jelenleg egy taxiban tartanak iskolánk felé. Ennek tudatában pedig teljes nyugalommal ugrándoztam be a női öltözőbe, ahol Riko-san is éppen valami edzőruhafélét próbált meg felvenni.

– Naiya-san! Hogyhogy ilyen fitt vagy ma? – nézett rám kérdő szemekkel, mire százkarátos vigyort villantva elmondtam neki, hogy a "banda" akármikor betoppanhat.

– De hisz ez remek! Na, de most már induljunk, a fiúknak ez is elvesztegetett idő az edzésből  – jelentette ki felállva, és elindult kifelé. Miután felvettem a sportcipőmet, én is követtem. A tornacsarnokban azonban meglepetés fogadott...

– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Hyuuga-senpai ,,kedves" hangnemben.

– Kötekedni akarsz, Pápaszemkapitány!? Tíz órát utaztam hogy ideérjek egy kicseszett repülőn, csak azért mert az a kis törpe szólt, hogy ugorjunk át koncertezni JAPÁNBA! És tudod, hogy honnan jöttünk, baszd meg!? Angliából! Érted? ANGLIÁBÓL! – És J'ena robbant. Ha eddig nem esett volna le, utál repülőn utazni.

– Hé, hé, J'ena, nyugi van! – csitította Sophie másik legjobb barátnőmet. Ez az egész jelenet pedig addig tartott, míg a banda utolsó tagja Mike észre nem vett engem...

– DIA! – ugrott rögtön rám az az idióta, mire én majdnem megfulladtam.

– Nem is tudom... Valahogy emlékeztet valakire... – morfondírozott magában kedves, édes drága bátyám, kinek emlékei között felsejlett egy szőke modell alakja, miközben Sophie és J'ena próbáltak megmenteni a levegőhiány okozta haláltól.

– Nos, srácok, ők itt a banda, amit szerváltam péntekre:

 Sophia Black, legjobb barátnőm, volt osztálytársam. Ő a banda billentyűse.

​

J'ena Bloom, második legjobb barátnőm. Félvér ugyan, de ez egyáltalán nincs kihatással a dobjátékára.

​ 

  

Michael Cutterridge (Mike) a legjobb fiúbarátom. Van ugyan egy kis bakija, de verhetetlen a basszusgitárral.

 

 – Banda, ők pedig a kosaras klub,  most hadd ne kelljen felsorolnom minden tagot.... – legyintettem, mire az első évesek, akik kihúzták a hátukat rögtön leeresztették a vállaikat, mire én csak rájuk vigyorogtam.

– Tehát Riko, őket "szereztem" – mosolyogtam az edzőre.

– Bocsánat, hogy közbeszólok....

– Meg van bocsátva – szóltam oda Hyuuga-senpai-nak.

– Khm... Tehát, ha emlékeim nem csalnak, akkor énekórán úgy tanultam, egy bandában lehet dobos basszusgitáros és billentyűs, de mindig van benne egy sima gitáros is. Az hol van? – kérdezte mosolyogva.

– Gyertek, és megmutatom – intettem, majd megindultam a zeneterem felé. Ahogy odaértünk, mindenki odaállt szokásos hangszeréhez, így én is kezembe fogtam egy elektromos gitárt.

– Mit játszunk? – kérdezte Mike, mire ránéztem.

– Legyen mondjuk a Witch Hunt, Megurine Lukától! – mondtam mosolyogva, arra gondolva, hogy abban mind éneklünk, legalább egy kicsit.

– Na, ez elég jó volt, Hyuuga-senpai? – kérdeztem.

– H-huuuh...

BEjelentések és új történet!!

Hellóóóóó!

Több bejelenteni valóm is lenne számotokra! Azt hiszem... Aztán lehet hogy mégsem lesz az olyan sok, majd elválik!

Kezdeném rögtön azzal, hogy végre sikerült eldöntenem mi lesz a másik történet amibe belekezdek, habár végül egy újabb KnB fanficre esett választásom, mégpedig arra melynek címe:

Chibiknek áll a Világ!

Egyszerű kis történet, a szereplők már az elején megjelennek benne, nincs túlbonyolítva... Annyira. Aztán majd ez is elválik. Mindenesetre egy kis komédiának indult és annak is tervezem, néhol talán, esetleg, (nem valószínűleg) kevés komoly tartalommal. Ezzel el is regélném a beharangozóját, eme apró kis történetnek:

    "Kíváncsiak vagytok, mi sül ki abból ha egy 16 éves gép és animefan lány magyarországon hajnali 2-kor "mágikus chibiket" vesz a neten keresztül ingyen? Én igen. Ugyanis velem pontosan ez történt. A nevem Várkos Luka, és jelenleg 15 élő, lélegző Chibi tulajdonosa vagyok. Ha érdekel hogy mindez hogyan történhetett meg, vagy mi lesz a végkifejlet, akkor nézz be hozzám, és 15 apró barátomhoz."

Ez lett volna a beharangozó, és még egy kis plusz, összeraktam egy borítóképet ehhez is:

Valamint, mostantól valószínűleg ajánlókat is fogok írni, valamint film, sorozat, (PC és xbox)játék és (természetesen) anime kritikákat, hogy ne tűnjön olyan soknak az a szünet két fejezet között.

Nem is volt ez olyan sok! Legalábbis szerintem nem. Nos, találkozunk a legközelebbi akármit csináloknál, addig is sziasztok!!

A Tigris Gyémántja - 4.fejezet

4.fejezet

Íme, elhoztam a következő részt is! 

  A fejezetben mostantól a vastagon jelölt részek lesznek angolul mondva. Valamint egy kis változtatás: utánaszámoltam, és rájöttem hogy a Kagami-testvéreknek 17 évesnek kellene lenniük, szóval mostantól annyi idősek lesznek. Bocsánat a kellemetlenségért.

Valamint megmagyaráznám a hosszú kihagyás okát. Először is új gépem van, amin nincs Word, valamint én egyszer már apukám 14 éves laptopján befejeztem a fejezetet, csak az a vacak nem mentette el. De aggodalomra nincs ok, itt a kész fejezet! :)

(A Japán iskolarendnek meg szüneteknek pedig még utána kell hogy nézzek. Előre is elnézést, ha valaki ezzel kapcsolatban hibát vesz észre, kérem szóljon róla. :) )

A bétázásért köszönet Odette-nek!! 

 Két hét telt el az első iskolanap óta. Mármint akkortól hogy én is iskolába kezdtem járni. Mármint hogy Japánban... Na, csak értitek, ugye? Öhm... Hát, remélem, értitek. Merthogy itt máshogy van az iskolai szünetek rendje. Itt ugyanis... Vagyis most, hogy belegondolok annyira mégsem, csak annyi a különbség hogy itt tavasszal van év eleje, ilyenkor jönnek az újak és lépnek osztályt a régiek. Tehát két hete jártam iskolába, egy hete voltam tagja a kosárlabdacsapatnak, és két napja ismertem Alexandra Garciát. Közölném, nem semmi a nő. Mivel szombaton találkoztunk, ezért fogadtam vele. Előre szólok, nem voltam (vagyok) valami szent kisasszony, tehát abban fogadtam vele, hogyha sikerül több szakét* innia, mint nekem, mielőtt valamelyikünk az asztal alá kerülne, akkor megcsókolhat. Mivel nem sikerült lekapnia találkozásunk első egy órájában. Mondjuk úgy mindketten a (fejenként) harmadik ÜVEG (nem, nem pohár) szakénál dőltünk ki. Szegény Taiga meg arra jött haza, hogy ott fetrengünk a padlón, a semmin röhögve, mellettünk az eldobált üvegek, a kis kávésasztalon pedig két pohár, közülük az egyik elborulva ontotta magából tartalmát, a másik pedig félig üresen álldogált. Mondhatom, szegény Nii-san* teljesen kiborult, és miután másnap teljesen másnaposan felébredtünk Garciával, megkaptuk a magunk kis (nagy és fejhasogató) fejmosását. Garcia azért lett leteremtve, mert mi az, hogy alkoholt ad egy kiskorúnak, én meg azért, mert elfogadtam. Akkor gondoltam meg magamat arról, hogy elmondjam-e neki a régi klubos emlékeimet. Így nekem és Alexnek sem kellett tovább szenvedni miatta. Egészen addig, amíg el nem kezdett feltakarítani utánunk, és be nem kapcsolta a porszívót. Szinte láttam a hellish evil* szemeket, amiket vágott. Aztán eszembe jutott, hogy nekem van bogyóm a macskajajra. Így hát felkeltem, majd kikeresve az éjjeliszekrényem mélyéről adtam egyet Alexnek is, és én is bevettem egy darabot. Cirka fél órával később már mi is besegítettünk a takarításba kedvenc  labdaőrült-báttyó-szakács-szélfogómnak. A bogyót még egy jó barátom J'ena adta nekem, aki Londonban lakik. J'ena egy kedves félvér lány, aki az egyik legjobb barátom volt. És bár mikor még ott éltünk, más gimibe mentünk, sose feledtem el az általános iskolában együtt töltött időt. Egyébként onnan tudom hogy félvér, hogy:

1. Ő mondta.

2. Jégkék szeme van. 

Tehát ja. Jelenleg az Arthur Ford Public Schoolba* jár, de a kapcsolatot tartjuk. Kilencedikben rendszeresen szereztünk piát valahonnan, és azt iszogatva beszélgettünk Mike-kal és Sophie-val az elhagyatott, "szellemjárta" házban a Norman utcán. 

Én pedig most itt ültem nyugalomban a kosárcsapat edzésén, mivel egyelőre azzal bíztak meg, hogy figyeljem meg a többiek technikáját. Persze elbambultam, éppen az első csókomról álmodoztam, és hogy miért pont James Oxfordnak* adtam azt...

– Naiya-san! Vigyázz! – Mikor megszólalt a hang, ahelyett hogy elfordultam volna, nekem természetesen arra kellett néznem, mire egy kosárlabda teljes sebességgel az arcomba csapódott, én pedig erejének engedelmeskedve lezúgtam a pad másik oldalán. 

– Úristen! Naiya, minden rendben?! – rohant rögtön Riko-chan felém. Ő éppen a pályán volt, a terem másik oldalán.

– Ki. Volt. Az?  – tagoltam a mondatot, miközben lassan és (remélhetőleg) ijesztően felemelkedtem a földről. Hirtelen mindenki a másikra kezdett mutogatni, tehát volt egy olyan érzésem, hogy sikerült.

– Én voltam. Hontouni sumimasen, Naiya-san*! – hajolt meg előttem Kuroko, mire a cukiság-mérőm mutatója túllépte a maximumot, én pedig nem bírva tovább, fojtogatni (ölelgetni) kezdtem a világoskék hajú kis cukorzsákot. Ekkor vakkantva robbant be Nigou, a kis husky, minek következtében Kagami lányokat megszégyenítő módon, térden kúszva a sarokba menekült.

– Aida Riko azonnal jelenjen meg a tanári irodában, ismétlem, Aida Riko azonnal jelenjen meg az tanári irodában! – szólt az iskolai rádió, mire mind felkaptuk a fejünket.

– Nos, úgy látom, minden rendben. Kérlek, folytassátok a gyakorlást, amíg vissza nem jövök! – mondta majd futólépésben távozott. Persze a fiúk hülyék lettek volna tovább futkározni, miközben az edző árgus szemei nem lesik őket, inkább leültek pihenni, amíg jövendőbeli gyilkosuk vissza nem tér. És persze a telefonom (az az áldott szar) is akkor tudott megszólalni, lejátszva a Maji Love 2000%* című számot, mire arcom színe megközelítette hajszínem árnyalatát.

                                          (jelezném, ez nem az eredeti Japán változat, csak a

                                           Thai fordítás, mert az eredetit sehol sem találtam...

                                                                                                           Bocsi...)

 A fiúk természetesen a markukba röhögtek, kivéve Kurokót, aki csak nézelődött. Viszont amint megnéztem a hívó fél nevét, önkéntelenül vigyor terült arcomra. 

– Moshi-moshi, Sophie-chan*!

– Mégis mit képzelsz te magadról!? – hallatszott egy sárkány hangja a vonal másik oldaláról, mire elemeltem a telefont a fülemtől.

– Azért ennyire ne örülj nekem... – váltottam angolra, hátha a többiek nem értik majd a diskurzust kettőnk között. Elvégre a remény hal meg utoljára, nem igaz? Aztán mondjuk, hogy "A reményhal megdöglött. Az új kedvencem egy szarokrája."

– Félre ne érts, csak azért az egy kicsit rosszul érintett, hogy nem személyesen szóltál, hogy az apádhoz fogsz költözni, A VILÁG MÁSIK FELÉRE, és nekem kellett beadagolnom a dolgot anyának meg Chrisnek. Tudod, iszonyatosan hiányolnak téged. Ahogy én is. – Szinte láttam magam előtt, ahogy féltve nagy gonddal elkészített sminkjét, óvatosan törölgeti szemét a kitüremkedő könnycseppekkel harcolva. Csak mosolyogtam, ahogy elképzeltem a jelenetet. 

– Értem, és... És sajnálom hogy nem személyesen szóltam, de tudod az indulás előtt úgy hét órával szóltak nekem is hogy cuccoljak össze, és mire összepakoltam, már nem volt idő beugrani hozzátok – motyogtam.

– Hát, ez elég sovány vigasz, de le- TÖRPE! TŰNJ MÁR INNEN! – ordított újra, gondolom, Chris meghallotta, hogy telefonál, és kíváncsi volt, kivel beszélget. Ezek után a kis Rómeó-palánta nem hagyta békén szegény Sophie-t, mert mindenképpen beszélni szeretett volna velem.

– Na, Sophie, ne legyél ilyen, hadd beszéljen velem ő is egy kicsit – mosolyogtam a vonal másik végén. Végül sóhajtva átadta a mobilt öcsinek.

– Szia, Dia! – szólt vidáman Chris.

– Szia, Rómeó! – mosolyogtam egyre szélesebben. Félő volt, hogy mosolyom mindjárt körbeéri a fejemet. Ekkor vettem észre, hogy Hyuuga és Kagami felkapták a fejüket a Rómeó megszólításra. És itt a bosszúm...

– Ah, Rómeó, miért vagy te Rómeó...? – tettem kezem a homlokomra, mire kuncogást hallottam a telefonból.

– Értem, szóval egy bosszúhadjárat közepén kaptalak el. És, hogy megy sorod? – kérdezte öcsi, én pedig elkezdtem regélni, mint a kismadár.

–... és képzeld, fogadtam vele, hogy ki bír több szakét inni, és döntetlen lett! Persze jól berúgtunk, és másnap kaptunk a fejünkre... – Ekkor láttam, hogy Hyuuga, Kiyoshi unszolására lefordította a piáról szóló mondatot, mire az egész társaság rám bámult. – De szerintem megérte az a háromüvegnyi ital. Sőt, visszaestem! Emlékszel, régen lenyeltem két rekesz sört is. Igaz, hogy utána órákig vécére jártam, de akkor is megittam! – Az egész társaság elsápadt szavaim fordítását visszahallva Hyuugától.

– Az komoly! Eh, de itt van anya, és ő is szeretne beszélni veled. Adom – szólt, mire felvettem egy komolyabb hangszínt.

– Szervusz, drágaságom! Hogy meg sorod Japánban? Kapsz rendesen enni? Ugye nem bántanak? És miért nem szóltál nekünk? Persze, Sophie-tól tudom, hol vagy, és megértem, hogy most nem sok kedved van beszélgetni, de...

– Bella, kérlek nyugodj meg! Jól megy sorom, természetesen kapok rendesen enni is, nem, nem bántanak, ha megpróbálnák, már rég a kórházban pihennének, és azért nem szóltam, mert nem volt időm rá, sajnálom. És nem, nem ez volt az okom, hanem hogy szintén nem volt időm rá, tudod, éppen kiépítem az itteni életemet. Arról... Arról pedig egyelőre nem sok kedvem van beszélni, sajnálom – mondtam udvariasan kedvenc keresztanyukámnak. Ja, igen, a teljes neve Bellatrix Black (és még én mondtam, hogy nem Harry Potter).  

– Értem. De azért vigyázz magadra... – mondta, ám a következő pillanatban berobbant Riko-san, és minden a feje tetejére állt. Mire odaküzdöttem magamat a kétségbeesett edzőhöz addigra már mindenki volt ott, és tudhatta, mi a baj, csak én nem. Nem szeretek utolsó lenni.

– Edző, mi a baj? – kérdeztem rá nyíltan, mire robbant a bomba.

– Mi a baj? Hogy mi a baj?! Az a baj, hogy jövő hét péntekig szereznem kell valahonnan egy normális bandát, akik játszanának a  bálon, amit a versenyek kezdete miatt rendeznek! És mivel tavaly mi nyertünk, nekünk kell bandát szereznünk! – Ekkor eszembe ötlöttek otthon, a szekrényben pihenő gitárjaim, egy akusztikus, valamint egy elektromos szépség, Joy és Lawrence. Igen, elneveztem a gitárjaimat. Problem?

– Aha. – Majd újra a telefonhoz fordultam. – Bella, tudnád adni egy kicsit Sophie-t? 

– Persze, drágám, egy pillanat. SOPHIE, DIA BESZÉLNI AKAR VELED! – Nem is tudom, Sophie kitől örökölte a hangját.

– Itt vagyok, mi a helyzet? – hallottam a szöszi hangját egy kis idő után.

– Sophie, hatalmas szívességet kell kérnem tőled. Szólj J'enának és Mike-nak is. Tudod, Japánban elkelne a "fantázia".

– Értettem, főnök. Keddre ott vagyunk.

Sake = A Sake egyenlő a Japán rizspálinkával.

Nii-san = A báty kissé formálisabb megszólítása.

Hellish Evil = ez már volt, de a jelentése "pokoli gonosz"

Arthur Ford Public School = létező londoni iskola, a történethez csak kölcsönvettem.

James Oxford = Naiya első "szerelme" 

Hontouni sumimasen, Naiya-san! = " igazán sajnálom, Naiya!"

Maji Love 2000% = mit mondhatnék,  nagy utapri fan voltam...

Moshi-moshi, Sophie-chan! = "Helló-Helló, Sophiecska!"

Hát, remélem tetszett a 4. fejezet, és nem okoztam csalódást. 

Utólag is bocsánat az iszonyat hosszú kimaradásért!

VISSZATÉRTEM!!

Sziasztok, visszatértem!!

Azért tértem vissza, mert el lettem tiltva a géptől, és amúgy még most is el vagyok, csak bébiszittelek és ezért meg lett engedve. 

 Lényeg a lényeg, azért kerestelek fel titeket, mert arra gondoltam belekezdek egy másik történetbe is, de nem tudok dönteni a sok ötlet közül, tehát a hétvégén szavazások lesznek indítva, ennek eldöntetése végett. Aggodalomra nincs ok, természetesen az ATGY-t is folytatom majd, már ha van rá igény...

A szavazni baloldalt lehet majd, valamint készítek egy olyan pontot is, ahol fel lehet iratkozni az oldalra. Egyenlőre ennyi lettem volna, hamarosan hozom a következő fejezetet!

Jurassic Park Forever!

Jurassic Park Forever!!

Emberek, 14 év kellett hozzá, de Júli 11-én adják ki a mozikban, dobpergést...!

A Jurassic Park négyet, a Jurassic World-öt!!

Asszem most mindenki hülyének néz. De ne nehezteljetek, én tényleg izgulok miatta, mert én speciel imádom az ehhez hasonló filmeket, és a Jurassic Park sorozatnak hatalmas fangirl-je vagyok. Egy kis érdekesség róla:

 Eme film mint már írtam a Jurassic park sorozat negyedik része, melyben megismerhetjük az átkeresztel Jurassic Park, 2000 valahanyas változatát (most nem jut eszembe mikor játszódik), melyben végre nincsenek idióták akik kikapcsolják az áramot, vagy barmok, akik a gyerekeiket elengedik egy dinoszauruszoktól hemzsegő szigetre. Vagyis a másodikban nem vagyok, biztos, mivel a trailerben mintha lenne egy kisfiú is az események sűrűjében...

                         (bocsesz, azoknak akik már látták az elsőt, most vettem észre hogy rosszat
                           raktam ki először! Elnézést a kellemetlenségért!!)

Hát ja... Az egésznek annyi a lényege, hogy minden szép és jó, magas a bevétel is, és a túristák sincsenek halálos veszélyben(annyira). Aztán persze a kedves fehér köpenyeseknek elő kell állniuk a génmanipuláció ötletével(mert miért ne?). És itt kezdődnek a bajok. Létrehoznak ugyanis valami olyat, ami még a harmadik filmben szereplő T-rex-gyilkos dinócskát is kiüti a ringből, ráadásként szórakozásból öl. Biza, jól olvastad! Szórakozásból. És az előzetes szerint megette a saját öcsikéjét is, tehát ja... Maradjunk annyiban hogy nem szívesen kerülnék szembe vele egy sötét erdőben... Aztán ott van az a vizi dínó is, aki cápákat eszik vacsorára. Ez a bizonyos génmanipulált dínó-mutáns-izé, pedig irányítja. Azt nem tudom hogy, de irányítja... Meg mégegy csomó másik dinoszauruszt is... 

Tehát várjuk együtt vidáman ezt a gyilkos dinoszauruszokkal teli filmecskét!!

És hamarosan hozom a kövit!!

Úgy tudtam...!

Gyerekek én annyira tudtam hogy valamit elfelejtek!

De most bepótolom, és bemutatom Naiya-t, Sophie-t, és Christopher-t, Sophie öcsikéjét is.

Sophia Black (Sophie)

Íme Sophie, vagyis Sophia Black, az egyetlen, az utánozhatatlan...!

Cicababa. Igazából nem az, de szerinte jó móka annak tettetni magát. Ezt azért csinálja mivel a drámatagozatra jár, és álltalában ő kapja a "gonosz tesó" és az ehhez hasonló szerepeket.

Naiya BF-e, ha valami baj történik, ő biztos hogy benne van.

A pasikat ruhaként váltja, szinte minden héten új barátja van.

Kedvenc elfoglaltsága: Panaszkodás az aktuális párkapcsolatáról, szépítkezés, matematika

Kagami Naiya

Kagami Naiya... Hát igen, ezt a beképzelt kis csitrit nem kell nagyon bemutatnom, hisz mindenki ismeri. Általában nem azt mutatja a külvilág felé amit érez, és utálja ha gyerekként vagy gógyisként kezelik, ha lenézik, ha nem figyelnek rá, ha bámulják... Anyám, ennek de sok baja van!! De legalább nem egy tipikus hősnő! ;)

Kedvenc édességei: Mikado, és minden édes dolog amiben eper is van.

Christopher Black (Chris)

Christopher Black, a mini zsenipalánta. Mindössze 135 cm, de fotografikus memóriájának köszönhetően mindenre emlékszik amit valaha látott vagy hallott. Viszont a sportokhoz béna. NAGYON béna. Ha focizni akarna, már az első lépésnél elhasalna. Kedvenc elfoglaltságai: fetrengés, zenehalgatás, és a nővére idegeinek szétcincálása.

Na, mostmár tényleg kész! Remélem mindenkinek tetszett!! ;)

Rövid közjáték - Avagy egy karakter bemutató

Emberek!

Hát én most annyira meglepődtem!

De komolyan, el se hiszem! Óóó... Hogy mit is?

HÁT AZT HOGY MINDGYÁRT ELÉRI AZ OLDAL A HÁROMSZÁR MEGTEKINTÉST!

Ennek örömére hoztam egykét dolgot, remélem tetszeni fognak!

Ez egy amolyan karakterbemutató lenne:

Kagami Taiga

 Kagami Taiga céltudatos, és ha tehetné a napi teendői mindössze ebből állnának:

-reggeli

-kosárlabda

-ebéd

-kosárlabda

-vacsora

-kosárlabda

-alvás

Szerintem ezzel mindent el is mondtam :)

Kuroko Tetsuya

Kuroko Tetsuya, a Csodák Generációjának rejtélyes hatodik tagja, aki észhez kívánja téríteni elfajzott alsó-középiskolai csapattársait. Elég ilyesztő tud lenni, mikor nem veszed észre hogy melletted áll, és aztán hirtelen megszólal... De emberek... Kérdem én: Hogy a francba nem veszik észre!!??? A gyereknek KÉK haja van, basszus!

Hyuuga Junpei

Hyuuga Junpei, a kapitány. Aki gyerekjátékokkal játszik. És tuti ha most itt lenne leordítana hogy azok nem játékok, hanem szuperértékes akciófigurák. Egyébként nagyon komoly ember, és sokat tesz a csapatért. Érdekesség róla: Elsőéves korában megnövesztette a haját, és befestette szőkére... *-* 

Kiyoshi Teppei

Eléggé... Érdekes karakter... Bocsi, de jobbat nem tok róla mondani. Talán még annyit hogy rendelkezik a "késleltetés jogával" ami sokszor kihúzta már a csávából. Ez amúgy annyiból áll, hogy ha már mondjuk épp bedobná a labdát, de valaki az ellenségtől ott van, és elvenné, egy csuklómozdulattal odapasszolja egy csapattársának.

Szegény Kiyoshi azonban utoljára játszik a csapattal, mert előző évben csúnyán lesérült a térde...

Izuki Shun

Ő itt Izuki, akinek biza Sas szeme van. És tényleg. Ez az ő "képessége" az animében. A sas szeme lehetővé teszi számára hogy egy adott körben minden történést érzékeljen, de ez Kuroko-ra nem vonatkozik. Kedvenc Fantomkánk ugyanis egy ideig könnyedén elbújik a hasonló képességek elől. Két hasonló képességű játékos ismert még:

Takao, akinek Sólyomszeme, és Akashi akinek Császárszeme van.

Koganei Shinji

Nos... Nem igazán főszereplő, viszont amolyan kezdőjátékos. Nem tom, de egész aranyos. Mielőtt kosarazni kezdett, teniszezett. Ő fordítja amit Mitobe mond(egyedül ő érti).

Mitobe Rinnosuke

Hát, ő lenne Mitobe a néma. Vagyis nem néma, hanem zenei géniusz, aki azért hogy kímélje a hangját sose beszél. És tényleg sose beszél, emberek már a harmadik évad felén túl vagyok, és még egyszer se hallottam a hangját... Érdekesség róla: Nem tudom hány testvére van. Tényleg, fogalmam sincs. De annyi biztos, hogy rengeteg. Mitobe-senpai, te hogy bírod? Én már kettőtől is kikészülök...

Aida Riko

És végül ne feledkezzünk meg kedvenc edzőnkről sem, aki bár egy kicsit pszichopata, és a fősztje halálos, de a segítsége nélkül nem sokat érne a csapat. Ismertetőjelei: Kicsi mellek, és perverzség.
Minden új csapattagal leveteti a felsőjét. De ez azért kell, hogy használhassa a képességét. Ami nem más mint az emberek felmérése. Ezt még az apja mellett (aki szintén edző) sajátította el.

A Csodák Genezációja

És íme egy kép a csodák generációjáról is. A nevek hajszín szerint:
Szőke: Kise Ryouta
Eperke rózsaszín(az nem piros): Akashi Seijuuro
Békazöld: Midorima Shintarou
Sötétkék: Aomine Daiki
Lila: Murasakibara Atsushi
És a világoskék: Kuroko Tetsuya

Ez voltam én, és a karakterbemutatásom!

Remélem elnyerte a tetszéseteket annnyira hogy megdobjatok egy kritikával!! :)

A Tigris Gyémántja - 3.fejezet

Helo-óóó!

Régen jelentkeztem, de most itt az újabb rész, tőlem nektek! 

A fejezet alján találjátok a fordításokat.

3.fejezet

Az első iskolanap. Mások általában be vannak tőle tojva. Én, hogy is mondjam szépen... magasról tojom le. Hahó, emberek, ez ugyanolyan, mint a többi nap, nem? A különbség annyi, hogy másik emberek közé kerülsz! Se több, se kevesebb! Na jó, én mondjuk egy másik földrészen vagyok, de hát akkor most mi van? S-E-M-M-I! Reggel ugyanúgy felkelünk, este ugyanúgy lefekszünk, és ha van egy olyan édes, kedves, labdaőrült bátyószakácsotok, mint nekem, akkor még csak szenet sem kell ennetek reggelire, vagy vacsorára. 

– Naiya-nee, kelj fel, mert el fogunk késni! – hallottam egy Taiga hangján beszélő szörnyeteget, aki éppen a takarót igyekezett lerángatni rólam.

– Hagyjál lógva, én ugyan fel nem kelek hajnali fél hétkor! – Kijelentésem után a mocsok kis szörnyeteg valahogy mégis megszerezte kedvenc paplanom, így kénytelen voltam fázósan összehúzni végtagjaim, de az istenért nem keltem volna ki az én pihe-puha ágyacskámból. 

– Ahh... Nem is te lennél, igaz? – sóhajtotta, majd szinte láttam, ahogy frusztráltan beletúr a hajába. Vicces bosszantani reggelente, és persze lusta is vagyok felkelni. 

– De, Taiga-nii, én nem akarok felkelni! – kezdtem el nyafogni, mikor megfogta a lábamat, és lehúzott az ágyamról, én pedig macska módjára körmeimmel kapaszkodtam a matracomba.

– Én pedig nem akarok elkésni! Tehát felkelsz, felöltözöl, és indulunk! – jelentette ki katonatiszteket megszégyenítő hangon, én pedig kelletlenül ugyan, de végre hajlandó voltam felkelni, és elindulni a fürdő felé.

– Nem is értem, miért aggódsz, amikor robogóval tizenöt perc alatt ott vagyunk – mondtam, miközben iskolai egyenruhámat halásztam elő egy szekrényből.

– Én ugyan fel nem ülök veled még egyszer arra a halálgépre! Bőven elég volt az az egy alkalom is – jegyezte meg, majd borzongva kisétált a konyhába. Nos, igen, mondjuk úgy, hogy nem ismerem a fék szót, ha motorszerű járművekről van szó.

– Miau! – ugrott rám Neko, mire ijedtemben fenékre estem.

– Baka*! Miért ijesztettél meg!? – mordultam szegény cica felé, mire eliszkolt előlem, be a konyhába, a bátyám után. – Hé! Tudom, hogy reggelente nem vagyok egy kiskirálylány, de azért ennyire nem nézek ki rosszul! – kiáltottam a fekete szőrgolyó után. Végül sóhajtva bevetettem magamat a fürdőbe, de amikor belenéztem a tükörbe, sajnos egyet kellett értenem szegény macskámmal. Úgy néztem ki, mint akit kétszer kimostak 40°-on, majd odadobtak egy kutyának játszani, és végül, de nem utolsósorban egy bivalycsorda is átgyalogolt rajta vagy háromszor. Magyarul? Mint a mosott szar. Rögtön nyúltam is kedvenc hajkefém után, hogy eltüntessek valamennyit a kócáradatból, mely a hajam helyén foglalta a helyet. Ezek után olyan ananász stílusban felkötöttem, végül nyúltam az egyenruhám után.

– Hát ez meg mi a jó Kamik* szerelme?! – kiáltottam hangosan, elborzadva szemezve a ruhadarabbal. Hogy mit tartottam a kezemben? Ősi ellenségemet, melynek neve... szoknya.

– Nem a Kamik szerelme, csak az iskola női egyenruhája – szólt ki a konyhából Taiga, miközben aznapi tízórainkat műtötte össze.

– Na nem! Mit gondolnak ezek, hogy majd én, Kagami Naiya felveszem ezt a borzalma?! Na azt leshetik! A szoknya több szempontból is előnytelen a nők számára, és én nem vagyok hajlandó ennek az... ennek az izének az áldozatává válni! – jelentettem ki eltökélten, mire a bátyám, kezeit törölgetve, olyan hellish evil* szemekkel kijött a konyhából, és elkezdett felém közeledni.

– Márpedig föl fogod venni! – jelentette ki síron túlian, mikor már én is hátrálni kezdtem a fürdő felé.

– Nem! Nem fogom... – Hangom folyamatosan halkult, és a mondat vége felé, és ahogy nyakamat törve az 1'90 magas monstrum szemeibe néztem, el is halt.

– Ó... Dehogynem – mondta, és olyan tipikusan horrorosan bezárta maga mögött az ajtót.

>olyan fél óra múlva<

 – Taiga-nii, te ijesztőbb tudsz lenni, mint Hasfelmetsző Jack – jelentettem ki, miközben lassan zötykölődtünk a buszon, mely kedves, imádott iskolánk kapui felé szállított minket. Öhm... Emlékeztek még arra, amit az egész elején mondtam? Visszaszívom. Nagy humbug, amit egy magát menőnek képzelő csitri mondogatott, hogy be ne tojjon a félelemtől, miszerint nem fogják befogadni. Mikor láttam, hogy bátyám rám se bagózik, inkább kibámultam az ablakon. Fa, fa, fa, egy szürke épület, két szürke épület, három szürke épület... Ó, egy hirdetőtábla! Micsoda változatosság, emberek! Végül a tömegközlekedési eszköz hamarosan lassítani kezdett, mi pedig egy utcányira az iskolától leszálltunk. Ezek után ugye sétálni kellett. És persze, hát miért is ne! Fújt az az istenverte szél, de mint akit kinyírnak, ha nem! Tehát csak annak köszönhettem, hogy alsóneműm színe rejtve maradt, hogy az én kedves labda őrült bátyószakácsom remekül szuperál szélfogóként is. Tehát Taiga mögött sétáltam egészen addig, míg be nem értünk az iskola épületébe, ahol bátyám rögtön elköszönt, arra hivatkozva, hogy már így is tíz perce becsengettek, és a tanár (aki a törit tanítja) ki fogja belezni, de persze előtte még meg is felelteti, hátha kicsikar belőle egy rossz jegyet. Aha. Ja, ismerem a fajtáját.

– Naiya-chan*, eltalálsz egyedül a tanáriba? – kérdezte még, közben meg már lassan poroszkált egy irányba, gondolom arra volt a terme.

– Persze, menj csak, mielőtt a tanár még inkább bepipul – sóhajtottam, mire a következő pillanatban már a folyosó végéről integetett felém. – Azt a villámgyors istenedet! – motyogtam elhűlve, majd sóhajtva elindultam a megadott irányba. Bátyámmal még korábban megegyeztünk egy dologban, mégpedig abban, miszerint amíg nem járok az iskolájába, addig nem beszél rólam. Senkinek. Ebből mindenki rájöhet, hogy szeretem a drámai belépőket. De végül is mindegy. Hamarosan leesett számomra, hogy eltévedtem, annak rendje és módja szerint. Nem is én lennék... Ám hatalmas mákom volt, mivel találtam egy térképet az iskoláról, ahonnan megtudtam, hogy két emelettel és egy folyosóval tévesztettem el a kitűzött célt. Ezt a "faliképet" lefényképeztem, majd az alapján elindultam, és láss csodát! Öt perc alatt ott voltam. Hát igen, nem vagyok én hülye, csak az irányérzékemmel vannak kisebb bajok. Na de térjünk vissza oda, hogy fogtam magamat, és bekopogtam az iroda elhúzható ajtaja melletti félfán.

– Gyere be! – szólt ki a reszelős hang, majd mikor beléptem, arcot is csatoltam ehhez. Az igazgató ötvenes évei végén járhatott, haja már szinte teljesen őszen nézett a nagyvilágba, zakóján valamilyen azonosíthatatlan folt volt látható, íróasztalán papírhegyek álltak stócokba rendezve. Végül rám emelte megfáradt szemeit és csak sóhajtott egyet. – Tehát te lennél az új diákunk, nem igaz?

– Igen, uram! – húztam ki magamat, mire intett, hogy üljek le az előtte helyt foglaló székre. Hát mit volt tennem, leültem, mire elém nyújtott egy lapot. Csak egy igazolás volt, miszerint ettől a naptól kezdve az iskolájuk tanulója vagyok. Miután aláírtam ezt is és egy másik kupacnyi papírt is, felállt, és intett, hogy kövessem. Hát el is indultam utána a folyosók végeláthatatlan tengerében. Miután az EGÉSZ iskolát megmutatta (még a pókot is a sarokban), megállt egy ajtó előtt.

– És végül ez lesz az osztálytermed. Ezzel be is mutatnálak az osztályodnak, ugyanis ha jól tudom, most itt van órájuk. Kérem, várjon, amíg szólok. – Majd kopogás nélkül benyitott, mire a bent lévők közül mindenki elcsendesedett. – Uraim, hölgyeim, figyeljenek rám, kérem! Ma új diák jött iskolánkba, és ez diák bizony a maguk osztályába fog mostantól járni. Kérem, fogadjátok szeretettel és segítsetek neki a továbbiakban, stb. Gyere be, kérlek! – intézte végül hozzám utolsó mondatát, mire remegő térdekkel ugyan, de büszkén kihúzva magamat léptem a terembe. És ott... Mindenki engem bámult. Hogy én ezt mennyire utálom...

– Ohayo gosaimasu*! Watashi wa Kagami Naiya*. Kérlek, segítsetek beilleszkednem! – hajoltam meg az új osztályom felé.

– Rendben, Kagami-san, szerintem le is ülhetsz Kagami-kun mellé! – mosolygott rám a harmincas tanárnő. Én meg, mit volt mit tenni, leültem a bátyám mellé, aki rögtön össze is borzolta a hajamat. Erre egy gyilkos pillantással néztem rá. Aztán előre fordultam, és kivettem az aktuálisan kellő könyvet. Ezek után egy órán keresztül csendben figyeltem a tanár dumálását, közben meg vagy kilenc levelet kaptam pad alatti postán. Mert olyan még itt is van. Mert miért ne. Az óra vége felé pedig el is döntöttem, hogy nekem estére kell egy kis öldöklés, tehát meg fogom nézni a Jurassic Park-ot, vagy az Alien vs. Predatort. Ezen "kedves" gondolataim közepette ki is csengettek, mire mindenki a padom köré csoportosult, és egyszerre mindenki kérdezett mindenfélét, én meg a felét nem értettem, a másik felére meg nem tudtam válaszolni a hangzavartól. Szerencsére az én bátyó-szakács-szélfogóm innen is ki tudott menteni, hisz olyan ő, mint a svájci bicska. Nem csodálkoznék, ha rejtegetne valahol egy ollót vagy csavarhúzót is. Tehát ott tartottam, hogy Taiga kihúzott a pácból (pác, nyami ×-×) mindössze annyival, hogy mellém lépett, és mérgesen összehúzva szemöldökeit nézett rá a nem is olyan kicsi társaságra, akik erre összepiszkítva nadrágjukat, hátráltak vagy két métert, ha nem többet.

– Ne legyél ilyen határozatlan! – nézett rám bátyám. – Nem ilyen vagy te – mondta, miközben újra összeborzolta a hajamat.

– Taiga, véleményem szerint, te túlságosan beleéled magadat a bátyószerepbe – morogtam, miközben két ujjam közé csípve kezét, leszedtem azt a fejemről.

– Sumimasen*... Te Kagami-kun húga vagy? – hallottam a hangot, mire arra néztem, amerről jött.

–... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!! – sikítottam fel, mikor felfogtam, hogy valaki ott áll mellettem.

– És Kuroko bemutatkozott… – jelentette ki Taiga sóhajtva, miközben én még mindig próbálkoztam a légzésem normalizálásával. Valamint azon is elgondolkodtam, hogy hogy a csudába nem vettem észre egy srácot, aki MELLETTEM ÁLLT, ráadásul KÉK haja volt.

– Elutasítom. Én csak kérdeztem valamit – jelentette ki a kölyökképű srác, teljes nyugalommal azon a cuki pofiján. Úristen, miket gondolok én?! De nem tehetek róla. Egyszerűen túl cuki!

– I… igen, én vagyok Taiga-nii húga, a nevem Kagami Naiya, nagyon örvendek – hajoltam meg előtte egy kicsit, mire gondolom, a bátyám csak pislogott.

– N… Naiya-nee, te beteg vagy? – kérdezte összezavarodva, mire rámosolyogtam.

– Nem, csak tisztában vagyok az alapvető udvariassági formákkal – jelentettem ki vigyorogva. Erre csak megcsóválta a fejét, én meg egyszerűen végignéztem rajta. Az a majom még mindig túl magas. Legalábbis hozzám képest. Mivelhogy ő százkilencven cm, én meg százhatvanöt vagyok. Igen, habár külsőre szinte ugyanúgy nézünk ki, Fortuna magasságügyileg eléggé kiszúrt velem. De... És ekkor újra végignéztem Mr. Cukin, akiről megállapítottam, hogy csak két centivel magasabb, mint én! Éljen, van igazság a világon! De akkor is, még mindig tökéletesen furcsának tartom, hogy valakinek kék haja legyen. Megvan, biztos festett!

– Mindegy, szerintem siessünk, mert a tanárnő utálja a későket – indult meg drága bátyám, maga után vonszolva engem is.

– Á! Taiga, engedj el, mi vagyok én, plüssmackó, vagy mi!? Követelem, hogy azonnal engedj el! – kapálóztam, miközben próbáltam szabadulni a vasmarok szorításából. Végül is elrángatott a következő teremig, majd az azutániig, és így tovább, és így tovább. Aztán ebédidőben sikerült elszabadulnom, amit kihasználva meg sem álltam a tetőig. Ott lehorgonyozva kezdtem bele igazán nagyon, nagyon, elképesztően finom ebédembe, ami nem más volt, mint egy Kagami Taiga-féle bento*. Mikor végeztem vele, elképedve vettem észre, hogy az egyórás szünetemből még ötven perc van hátra. Hát... Legalább ez bizonyítja, hogy Taiga fősztje igazán nagyon, nagyon, elképesztően finom. Vagy ezt már mondtam? Ahogy így gondolkodtam, egy emlék kúszott alattomosan lelki szemeim elé.

" Hasonlóan jó idő volt aznap, mint most. Olyan 11 éves lehettem, anyukámmal éltem Londonban. Pontosan emlékszem, hogy aznap főzött életében először Japán ételt.

– Jaj Naiya-chan, szerinted jó lesz ez így, vagy...

– Anyu! Ha te csinálod, akkor biztos, hogy finom lesz! – jelentettem ki vigyorogva, belenézve változó zöld szemeibe. Azt hiszem, akkor pont ír-zöldek voltak.

– Azért remélem, nem rontom el... Jaj nekem! A rizs! – mondta, és rögtön fordult is az épp akkor elkészült növény felé. Kirakta az asztalra egy tányérba, és elkezdett belőlük háromszögeket készíteni.

– Haha-ue*, mit csinálsz? – néztem rá érdeklődve. Nagyon kíváncsi voltam akkoriban.

– Rizsgombócot! – mutatta fel büszkén első alkotását.

– De hát, Haha-ue! Ennek nincs is gombóc alakja! Akkor hogyan lehet rizsgombóc? – néztem értetlenül, összeráncolt homlokkal, a háromszög alakú... valamit.

– Hát... – kezdett gondolkodni. – Na, kislányom, ez egy nagyon is jó kérdés! – jelentette ki adva egy barackot vörös loboncomra, melyen mindketten csak nevettünk."

Hirtelen tértem vissza "álomföldéről", mégpedig a csengő hangjára. Ennyi ideig gondolkodtam volna? És basszus, pont az utolsó órámról fogok elkésni! Végül lihegve sikerült beérnem az énekterembe. Mivel az utolsó óránk ének volt. Ezen teljesen bepörögtem. Hiszen lehet, hogy itt énekelni is fogunk, nem csak kottát olvasni! Mivel odahaza csak a kottát tanultuk. Haha-ue mindig azt mondta nekem, hogy olyan gyönyörű hangom van, mint apámnak volt annak idején. Azt is mesélte nekem, hogy egy szerenáddal vette le végleg a lábáról, amit az egész iskola hallhatott, mivel a rádióból énekelte (természetesen csak az iskolaiból)! Na igen, Chichi-ue* sem volt ám mindig ilyen... ilyen... öhm... Hát, szerintem erre azt szokás mondani, hogy merev... Na tehát, ő sem volt mindig ilyen!

– Gyerekek, mivel ma van egy új tanuló is a körünkben, mi lenne, ha ő énekelne nekünk egy dalt, kezdésnek? – nézett körül a tanár, és minthogy nem talált ellenállót, énekelnem kellett. Amit mondjuk nem is bánok, tehát...

Lassan, méltóságteljesen felálltam, és kisétáltam.

– Ne becsüljön le engem, kérem – mondtam, majd elkezdtem énekelni.

Mikor végeztem, újra a tanárra néztem, aki mélységesen meg lett hatva. De ember... Azért ilyen jó hangom nincsen.

– Te jó ég, Kagami-san, ez elképesztő volt, remélem, az énekkart választod majd mint délutáni szakkört! – mondta, miközben csillogó szemekkel mászott egyre beljebb az aurámba.

"DING, DONG!"

Szerencsémre most meg a csengő mentette meg szerencsétlen irhámat. Vagy inkább szerencsés irhámat? Ezen mélyenszántó gondolataim közepette észre se vettem, hogy Taiga kimenekített a zeneteremből.

– Te Naiya-nee, nem is mondtad, hogy ilyen jól énekelsz – jegyezte meg, engem vizslatva a felhők közül. Fránya alacsonyság...

– Sosem kérdezted – vontam vállat, majd mit sem törődve a leesett állával, mentem tovább. –– Siess már, mielőbb haza akarok érni! – fordultam meg.

– Ah, én nem tudok menni. Tudod, kosaras szakkör – mutatott a tornaterem irányába.

– Á, tényleg! Hé, ha nem gond, veled mehetek? Nincs kedvem egyedül üldögélni odahaza! – mondtam, és belecsimpaszkodtam a karjába.

– Legyen, de ne okozz gondot! – mondta, tettetve a szigorúságot. Ezek után ő besétált az öltözőbe, én pedig a terembe, hogy mindenkinek bemutatkozzak.

– Srácok, a lábatok járjon, ne a szátok! – hallottam meg a kiáltást, amihez hamarosan arcot is csatoltam. Egy barna hajú lány (aki még nálam is alacsonyabb volt *-*) üvöltözött öt megtermett fiúval, akik a pályán próbálták a legjobbat nyújtani. Erről a jelenetről le is esett, hogy a csaj lesz az edző, hát odasétáltam hozzá.

– Öh, szervusz! – köszöntem, mire rám nézett. A szemeiből sütő megdöbbenésből már szoláriumot lehetett volna nyitni… De komolyan.

– Úristen... Srácok, Bakagami*-ból lány lett! – kiáltott a fiúk felé, mire ők is rám néztek. Még öt szoli. Na, jól haladunk!

– Miért ordibáltok? - lépett be hirtelen bátyám az öltöző felől. Erre mindenki, mint a pingpong meccseken, kettőnk között kezdte kapkodni a fejét.

– Úristen, két Bakagami van, és az egyik lány! – ordított fel Cicapofi. Fura gyerek csak bólogatott, Szemüveges zavarában a szemüvegével matatott, Colos a nyakát vakarta, Nyúzott szemű meg csak nézett. Én meg csak értetlenül emeltem pillantásomat a csapatra.

– Ki beszélt itt lány Taigáról? És mi az, hogy Bakagami?! Kikérem magamnak, az én nevem Kagami Naiya, és nem vagyok az idióta bátyám női változata! – mondtam mikor leesett, hogy mit gondolnak.

– És Naiya bemutatkozott – mondta Taiga. De ja vu...

– Adok én neked mindjárt olyan bemutatkozást, baka tora*! – mondtam lassan megindulva felé. Erre csak rám nézett, és nézett, és nézett, és nézett, és nézett.... – Basszus, fejezd már be, ez rohadt idegesítő! – kaptam hirtelen egyik kezemet a szemeim elé. S ím, megtalálta gyenge pontom! Utálom, ha valaki bámul. Megszólalásomra csak győzedelmesen elvigyorodott. Én meg csak fejemet csóválva fordultam az értetlen társaság felé. – A nevem Kagami Naiya, Taiga húga vagyok. Nagyon örvendek! – hajoltam meg egy kicsit. Erre mind fellélegeztek.

– Akkor szerencsére nincs még egy Bakagami! – mondta a barna hajú.

– Hé! – kiáltott fel erre bátyám, amin csak kuncogtam.

 – Ó, a nevem Aida Riko, örülök, hogy találkoztunk – hajolt meg felém ő is. – De haladjunk! A srácok jobbról balra: Hyuuga Junpei, Izuki Shun, Mitobe Rinnosuke, Koganei Shinji, Kiyoshi Teppei, Furihata Kouki, Kawahara Koichi, valamint Fukuda Hiroshi – mutogatta végig a csapatot. Mindenkinek köszöntem, majd kijelentettem, hogy leülök a kispadra, mivel nem tudok kosarazni. Na, ez volt az a pont, ahol KUROKO orra bukott a meglepetéstől. Merthogy mi az már, hogy Taiga húga nem tud kosarazni. Ahogy néztem őket, sok kedves emlék jutott eszembe arról, ahogy régen Haha-ue és én a labdával hülyültünk. Mert anya tudott kosarazni, és habár az alapokkal én is tisztában voltam, azért lett volna még mit fejleszteni a technikámon.

– Hé Naiya-chan, nincs kedved mégis beszállni? – kiáltott oda nekem Koganei-kun (alias Cicapofi), mire ránéztem.

– Hogy én? Kosarazzak? – ráncoltam homlokomat gondolkodva.

– Na, legalább próbáld meg! – lépett mellém bátyám, és kezembe nyomott egy szép kis labdát, majd a palánk elé vezényelt.

– Végül is, mit veszíthetek... – sóhajtottam, majd céloztam és eldobtam a labdát a hárompontos vonalról. És a labda csak szállt, repült, majd tovább repült... Aztán csont nélkül bement. És ez volt az a pillanat, amikor tökéletesen lefagytam. Merthogy én még soha az életben nem dobtam ilyen pontosan, ráadásul ilyen messziről. Anya volt az, aki messziről és közelről is képes volt ugyanolyan tökéletesen dobni. De úgy néz ki legalább valamennyire értek hozzá.

– És ha nem tudsz kosarazni, akkor ezt hogyan magyarázod meg? – mutatott hüvelykujjával a palánk felé Cicapofi.

– Kezdők szerencséje? - néztem fel rá nagy szemekkel. Mert ő is magasabb volt, mint én. Mondom, nincs igazság a földön!

Baka=Ostoba, idióta
Kamik= A japán istenek
Hellish Evil=Pokoli Gonosz
-chan= becéző jelző(esetünkben Naiyácska)
Ohayou Gozaimasu= Jó reggelt kívánok
Watashi wa Kagami Naiya= Kagami Naiya vagyok
Sumimasen= Elnézést
bento= csomagolt Japán ebéd
Haha-ue= anya
Chichi-ue= apa
Bakagami= Riko féle becenév, a Baka és Kagami szavakból
Baka Tora= Idióta tigris

Remélem mindenkinek tetszett a harmadik rész, amint tudok, jövök a kövivel! 

Ui.: Ha írsz kommentet nem harapok! Légyszikeeeeeee!!!