Öhm, most mondhatnám azt hogy sok volt a dolgom és az ihlet se jött... És ez mind igaz is lenne. Mivel a dolgom is sok volt, és az ihlet se akart megáldani, az az enyves kezű...
De most végre, tekintetbe véve két hétnyi szünetemet legépelem azt a második fejezetet, ... amint megvagyok a karakterbemutatómmal.
Az első szerencsétlen a górcső alatt nem más mint a főszereplő, Várkos Luk(anna), aki előszeretettel rajzolgat, és bambul el az óra közepén, habár ez a jegyein mindössze apró mértékben látszik(leginkább a Rézfaszú bagoly által adott angol jegyein), ígyhát a tanárok végülis inkább csak hagyák, hadd vesszen el az ő kis világában. Kinézete egész átlagos, bár az idős urak/hölgyek rendszeresen nézik egy udvarias fiatalembernek a buszon...
Szereti: sajtos Tortilla(nyami), Lisa, 15 apró barátja, Hector és Ribizli, minden a földön felelhető állatfaj(bogarak kivételt képeznek... Kivéve a baba pókokat), far cry Primal(és egyéb társai), és nem írom tovább mert sose érnék a végére.
Az emeberek nem igazán gondolnak rá, hogy a mindig kedves Havas Liseletta (Lisa), ha megtehetné, valahogy így járkálna mindenhova. Szivárványos hajjal, fekete ruhában. De Lisa szerenycsétlenségére (vagy inkább szerencséjére?) szülei nem engedéjeznek számára ilyen kirívó kinézetet. Egyébként jófej, Luka egyik legjobb barátnője, és valahogy mindig másmilyen színű a haja. Ha olyan van gyorsan visszarángatja Lukát az álomvilágából. Sújos szőke herceg szindrómában szenved.
Szereti: Luka, az ikrek (Nara és Lara), cuki fiúk, szivárványos haj, sötét ruhák, segíteni másoknak.
Barátai gyakran nevezik jótündérnek.
Az ikrek Nara(bal) és Lara(jobb), a dilis négyes maradék két tagja. Rossz szokásuk az ugyanolyan kinézet, mellyel megtévesztik a körülötük lévő embereket, kivéve természetesen Lukát és Lisát. Imádják a cosplay-t, és néha az iskolába is jelmezben jönnek, habár ez elég ritkán fordul elő.
Szeretik: A Dilis Négyest, animéket, mangákat, cosplay-t, japánt, a közös kutyájukat Tarát(német juhászkutya), és természetesen egymást.
Gyakran mondják rájuk: olyanok mint két tojás! (Vajon miért...?)
A negyedik akit kivesézek (az ikreket egynek számítom be) az Natsuno Takashi lesz. A cukorfalat, akinek tetszik főszereplőnk, és lehet hogy vonzalma viszonzásra talál... De többet erről nem is mondok. A lényeg: Takashi egy aranyos srác, aki a lányok japán tanárnőjének a fia, és sajnos csak japánul és angolul beszél.
Szereti: Az állatokat, a zenét(iszonyatosan jól énekel, és tud gitározni), a gépes játékokat(hatalmas gamer), és mint láthatjátok a virágokat se veti meg.
És végül apró, és lehetetlenül aranyos chibikéim jönnek, akiket egybe vennék, hiszen személyiségüket mindenki ismeri, és (reményeim szerint) szereti is. Általában ők fognak elindítani egyes eseményeket, és mindig próbálkoznak segíteni Lukának, a bonyodalmak megoldásában, ami igazán érdekes szituációkat szül majd jövőidőben. Igazából nem is olyan angyon chibik, inkább olyanok mint azok a mozdulatlan figurák, csak én hívom őket Chibiknek.
És legutoljára hagytam az amúgy a valóságban is létező Hektort(hátul) és Ribizlit(elől). Igazi kis cukorfalatok, és jelenleg a tojásaik fölött örködök, reménykedve hogy mind a hét darab lány lesz...
Nos, ennyi lett volna a Karakterek bemutatója, remélem mindenkinek tetszett, ez a kis közjáték! Hamarosan hozom a második fejezetet!
Előre is elnézést kérnék azoktól, akiknek tetszett a film, és/vagy más véleménnyel vannak róla!
Valamint mindenkit figyelmeztetnék aki még nem látta a filmet, hogy NEM vagyok tekintettel arra mennyi SPOILER-t írok/írtam, tehát mindenki olvassa saját felelősségére!
Ez volt első gondolatom,mikor eljutottam odáig hogy megnézzem a Jurassic World-öt, a Jurassic Park nevezetű sorozat negyedik részét. Az egyetlen pozitívuma, hogy elődeivel szemben sokkal... Ja, várj mégsem. Én még abban is csalódtam. De bele is kezdenék:
Szegény szerencsétlen emberek felspannolják magukat, hogy "hát úristen, itt a következő rész, végre!" aztán kapnak egy tökéletesen működő dínókkal telepakolt, remekül felépített parkot,egy gyönyörű szigettel. Ezzel eddig nincs is gondom. De az, hogy már az elején azzal indítunk hogy két kölyök, az egyik fülig szerelmes telefontornász, a másik dínóimádó kisöccse... Nem is tudom hol találkoztam már ezzel a kölyökkel... Ja, megvan...
Tehát testvérpár az első részből, és minő véletlen, a két kölyöknek is van a parkban dolgozó rokona...
Komolyan annyi a különbség, hogy a négyben, a nagytesó, egy fiú...
Tehát azzal idítunk hogy a szülők elküldik a két gyereket egy-egy hátitáskával egy húsevő dínóktól hemzsegő szigetre. Anyuka még vicceskedve meg is jegyzi, ha valami mögöttük jár, kapják nyakukba a lábukat...
Eddig még tetszett is a dolog, sőt, még a raptorok is bejöttek, amíg rá nem jöttem: Baromság!!
Mert bizony baromság a javából, tekintetbe véve ugyanis az előző részeket, ahol a raptor KINYITOTTA AZ AJTÓT, valamint szuperokos, vérengző ragadozóként becserkészték az emberek minimum 55%-át, nem hinném hogy megállítaná őket egy feltartott kéz. Én úgy ismertem meg a filmben a fajtát, mint ami magasról tojva rá, kitől kapta kenyerét, még örülne is annak hogy letépheti azt a kart. De ez nem minden!
Ezek után jön a már a nevét se tudom csávó okfejtése, arról, mi kell az életben maradáshoz... Még mindig nem értem mire gondolhatott...
De mindenesetre kb ide küldeném dínót idomítani:
És itt elérkeztünk következő pontunkhoz: A mutáns dinoszauruszhoz, az Indominus Rex-hez.
Alapvetően, nem tartottam rossz ötletnek az elszabadult mutáns gyikológép ötletét, viszont ahogy néztem a filmet, egyre unszimatikusabbá vált. Először is: Olyan békafajtát használtak a létrehozásánál, ami képes változtatni a testhőjét, és a helyén hőérzékelőkkel keresték... Valamint itt érdekes módon megmutatkozott a korábbi filmekből ismert Raptor inteligencia,tekintve hogy az ajtónál állt....
Másodszor: Képes "láthatatlanná" válni, mert vagy kaimánt, vagy polipot is felhasználtak hozzá.
Harmadszor: Ugyan alapja a T-Rex, mégis képes volt fél perc alatt az oldalára állítani négy Velociraptort. Miért? Mert negyedrészt Raptor, azért!
Ezek után ez az édes kedves mutánsunk ki akarja nyírni a két kölyköt, akik a visszahívás ellenére kinnmaradnak a mezőn idióta műanyag hörcsöggolyójukban. Természetesen nagynéni majd szívrohamot kap, mikor nem találja a két gyereket és utánuk akar indulni, mire már a nevét se tudom ott terem, és szól, vele tart. Remek... De a nőci miért magassarkúban ment túrázni??
És itt most átugornám az unrealisztikus, szabályos távolságra elhelyzkedve kinyirt hosszúnyakú csordát, és a betört, üvegből elkészített idióta madárkalitkát, menjünk egyenest oda, ahol a nőci a csávó,és a gyerekek megmentésére siet egyik kedvencem (a kettőből) Kék. Akinek nem értem miért kellett lefordítani a nevét. Nem volt jó az hogy Blue?? Szerintem ennyit már az öt éves kis pisis is megért angolul, és takintve hogy a filmet 12 karikássá nyilvánították, mindenkinek értenie kell annyit hogy Blue. Teszem hozzá idióta katonáink már elhagyták a veszélyes zónát, és miszter baromparancsnok is meghunyt már eddigre, ha valakinek nem lenne tiszta. Tehát jön Blue, hogy megmentse a "gazdit" akit szerintem személy szerint inasnak néznék a helyébe, aki hozza a kajámat. Kedves Blue nekimegy a nálánál többször nagyobb és súlyosabb ellenfélnek tök egyedül, mire a nőcinek őrült ötlet pattan ki csinos kis vörös fejéből: Odacsalja a T-Rex-et, hogy segítsen Blue-nak. Ezzel sincs bajom... De már megint előkerült az a fránya fehér tipegő! T-Rex élől NE fuss magassarkúban! De végülis a terv beválik, még ha nemis a T-Rex és Blue nyírják ki a fehér mutánst, hanem másik kedvencem, a vizi húsevő.
Tehát összefoglalva, nekem az egészben Blue, a Mosasaurus és maga a grafika tetszett.
Sem több, sem kevesebb.
És ha lehet ajánljatok nekem kérlek filmeket, ha van kedvetek hozzá.
Sziasztok! Most hogy az ötödik
fejezet is felkerült az ATGY-ből, úgy gondoltam nekiülök a CÁAV-nak is. Nem is
húznám tovább az időt, kezdődjék a fejezet!
Cső, cső, a
nevem Várkos Luk(anna), és jelenleg épp egy Kecskemétre tartó buszon
próbálkozom egy üres sarkot találni. Kijelenteném: ez olyan ritka, mint a fehér
holló.
– Elnézést,
fiatalúr, szabad ez a hely? – kérdezte egy öreg néni mellettem állva, mire
kerek szemekkel ránéztem. Az oké, hogy rövid a hajam, de ne nézzen már minden
ember fiúnak, bazz!
–
Természetesen! – mondtam, majd felvéve táskámat arrébb mentem, és odaengedtem a
nénit. Én és az a fene nagy jómodorom...
– Jól van,
elég volt! Csak üljön le a helyére! – mondta sóhajtva, mire odaslattyogva
padomhoz, leroskadtam szegény öreg faszékemre. Félreértés ne essék, az iskola
tulajdona, csak én használom. A következő pillanatban egy papírfecni talált
fejen. Ahogy körülnéztem, Beáékat láttam magukban vihogni, így biztos lehettem
benne, hogy az üzenet a kis ribitől származik. Végül érdeklődve kinyitottam a
levelet, melyben a következő állt:
„Na, mi az? Kicsi Lukanna becsajozott, és a barátnője kikapcsolta az
ébresztőjét?"
És megint: ne értsétek félre, már tavaly óta azzal piszkálnak, hogy biztos
leszbikus vagyok, mivel nem érdeklődtem egy fiú után sem. Hát, emberek, most
tehetek én arról, hogy nem akarom, hogy valaki egyéjszakás kalandja legyek,
hogy szépen fejezzem ki magam? A másik pedig: az a bizonyos „barátnő"
akire gondolnak nagyon is fiú. Mégpedig Takao. Takao Kazunari, a poénzsák a
Kuroko no Basuke című animéből. És igen, él és lélegzik. Tudjátok, az úgy
történt, hogy...
x visszaemlékezés x
– Luka, mit csinálsz? – kérdezte kedves
barátnőm, mire lecsekkoltam az akkor éppen vörös hajú leányzót, aki hatalmas
mindenszínű szemeivel méregetett.
– Kedves
barátosném, én, kérlek szépen, Dollfie Dreamet* keresek olcsón, ami olyan,
mintha a Fehér Házat próbálnám meg megszerezni ingyen. Sőt... – motyogtam, és
az orra alá dugtam a telefonom. Ennek következtében szerencsétlen angyallelkületű
kisanyámat majdnem szívrohamban vitte el a Jóisten.
Tehát így
zajlott az ominózus eset. Én meg azóta ebből a rohadt babából szereztem
tizennégy darabot, meg egy iszonyat ritka Dollfie Dream Pet babát, ami kb.
normális esetben is a kétszerese egy sima baba árának. Ezeket mind egyszerre,
tök ingyen. Mert még egy nagyon babarajongó sem olyan veszett hülye, hogy
hajnali kettő és három között árverést keres egy japán weboldalon. Amit amúgy
végül is megtaláltam, tök ingyen és bérmentve, annyi volt hozzáírva, hogy csak
nagyon jó kezekbe akarja adni a babákat. Így hát lebeszéltem a csajjal, és egy
röpke hét múlva megjött a két megtermett kartondoboz, egyikben a tizenöt baba,
a másikban a ruháik, kiegészítőik, és egy egyedi készítésű kollégium, amit fura
módon nem lehetett kinyitni. Úgy voltam vele, nem baj, majd legalább a babáknak
is lesz egy kis személyes tere... Hát, az oké, hogy nekik lett személyes terük,
de az enyém hova tűnt...? Na, ez is egy marad a világ nagy, univerzális
kérdései közül. Kivéve, ha jön E.T., és megválaszolja. Na, akkor már tényleg padlót
fognék, az tuti. Mert az, hogy a Dollfie KnB babáim élnek, az még oké, kicsi
koromban sokszor játszottam Toy Storyt. De E.T.-től már beájulnék, és szerintem
nem csak én... Úgyszólván az is érdekesen derült ki, hogy kedves barátocskáim
nem teljesen normális babák...
x visszaemlékezés x
Fürödtem...
És akkor... Beugrott az ajtón a One Direction! Nem, az úgy volt, hogy miután
mindennel végeztem egy gyenge fél óra alatt, elindultam be a szobámba mindössze
egy rövidke törölközőben, elvégre otthon voltam, na! És hát ahogyan szegény
szerencsétlen praclimmal átléptem a küszöböt... Nem történt semmi. Betotyogtam,
becsuktam az ajtót, felöltöztem. Aztán odaálltam az ágyam mellé, és beledőltem,
úgy gondolva, hogy én akkor most aludni fogok. Ami nem jött össze, mert... Mert
szomjas lettem úgy éjfél körül. Hát kimentem inni. Na, és akkor hallottam meg a
sutyorgást, mikor visszafele csoszogtam. Akkor viszont lábujjhegyre állva
indultam az ajtóm felé, és résnyire nyitva azt, belestem. A Kise-baba éppen
igyekezett átmászni a terráriumomhoz, miközben a többi ezt megakadályozni
próbálta. Én meg voltam olyan álmos, hogy szimplán odasétáltam, két ujjam közé
csíptem a grabancát, és visszapakoltam a többiekhez... Aztán mikor másnap egy
Midorima-baba üdvözölt, sarkában egy Takaóval, rájöttem, hogy vagy valami
iszonyat gebasz van a fejemben, vagy nem álmodtam a beszélő, mozgó, élőbabákat. Aztán eszembe jutott
valami...
– Ti komolyan végignéztétek ahogy öltözködöm!?
x visszaemlékezés vége x
Ezek után a fiúkat, (Kurokót is, akármilyen
cukin nézett), szobafogságra ítéltem, amiben a lányok voltak segítségemre.
Mivelhogy a szobák a koleszban voltak, de mivel nem nyitható a cucc, ezért a
lányok zárták be az ajtókat, ami után átadták nekem a feliratozott kulcsokat.
Mivel abban a valamiben még a kulcsok is élethűek voltak! Nem is értettem... De
nagyon király kis zárka volt. Ezek után leültem beszélgetni két nőnemű, hát...
Mondjuk úgy, hogy baba, mert az rövidebb, mint a furcsa élő mini emberke. Tehát
beszélgettünk. Én pedig áldottam az eget, hogy még két évvel ezelőtt
beiratkoztam japán kurzusra, amit a gimi egyik külföldi tanára, Natsuno-san
tartott, aki mellesleg még a tesit is tanítja számunkra, és mondta, hogy fontolgatja:
elkezd minket kendóra* is tanítani. De eltértem a tárgytól... Tehát kiderült,
hogy mindkét leányzóval kifejezetten jól kijövök, és ők másnap újdonsült
barátságunkra hivatkozva kihozatták velem a fiúkat „börtönükből”. Így a srácok
megszabadultak, és végül én szerencsétlen odaültem a gépemhez, hogy megoldást találjak
a problémámra. Na, igen, csak általában nálam duplán is érvényesül az ember
tervez, Isten végez elmélet. Így hát a keresgélés az interneten gyíkkereséssel
a szobámban végződött. Miért? Mert egy bizonyos szöszi idol kinyitotta a
terráriumomat, amiből Hector, az én kedves alkarméretű agámámfogta magát, és kisprintelt. Az volt
a szerencséje a gyereknek, hogy mindig csukva van a szobám ajtaja... Így hát mindenki
elkezdte keresni Hectort, a menekülőművészt. Egyszer kimászott a csukott
dobozból, amikor háttal neki takarítottam a helyét. Azóta se tudom, hogy
sikerült neki... Aztán olyan fél óra múlva eszembe jutott az ötlet, amiben a
többi chibi szívesen segédkezett. Fogtam egy adag szárított lisztkukacot, egy
lámpát és a megkötözött Kisét. (A többiek csinálták! Én hozzá se nyúltam.) A
tálat a felkapcsolt lámpa alá tettem, Aomine és Kagami pedig nekidöntötték Kisét
a lámpának.
– Öh, már
bocsi, de... Tulajdonképpen mit is csináltok? – kérdeztem a duóra nézve barna
szemeimmel.
– Au! Senpai*, ezt miért kaptam? –
kérdezte amaz műkönnyes szemekkel.
– Mert feláldoznak. És ha
feláldoznak, utána nem tudlak majd megrúgni – jelentette ki Kasamatsu.Asszem, ez valami búcsúzkodás
lehetett... Aztán mindenki elhátrált, és vártunk. Olyan tíz perc múlva, Heckykém
óvakodott ki a szekrényem alól, és lassan, döcögősen a cuki kis pocijától,
elindult a kajahalom és Kise felé. A babára rá se nézett, egyszer megnyalta, és
mikor megevésre alkalmatlannak találtatott, inkább kedvenc kukacaival foglalta
el magát. Aztán jöttem én, a gonosz gazdi, és felvéve őt, beraktam a helyére
Ribizli kisasszony mellé, aki igazából csak Ribizli, de szeretem kislánynak
vagy kisasszonynak is hívni, szóval Ribizli kisasszony lett idővel. Így aztán
megoldódtak a dolgok. És most inkább fogtam magamat, és gyorsan a táskámba
gyömöszöltem a levelet, mielőtt akárki megláthatta volna annak tartalmát. Ezután
előkaptam irodalom cumómat, és bekapcsolódtam az órai munkába. Persze annak
rendje és módja szerint egy mukkot sem fogtam fel a magyarázatból, csak írtam,
ami a táblán állt. Ezek után volt még egy emelt szintű rajzom, kettő matekom,
kettő tesim, majd kétszer japán-nyelvtanom, ahova Natsuno-san behívta a fiát,
Natsuno Takashit is, aki kedves barátnőm szerint pont olyan volt, mint a fehér
lovas herceg az álmaiban. Jaj, igen, barátosnémról érdemes tudni:
Szőkeherceg-szindrómája van. Minden helyes, neki tetsző srácban a szőke
herceget keresi. Japánon már szinte oda sem figyeltem, végig újdonsült kis
barátaim jártak a gondolataimban. Ezért történhetett, hogy nem vettem észre,
hogy Natsuno-kun hozzám szól, csak amikor immár szöszi barátnőm, Lisa oldalba
könyökölt. Erre sziszegve felé fordultam, és már éppen valami igen csúnyát
készültem mondani, mikor feltűnt, hogy szegény srác néz rám, nagy, fekete
szemekkel, és várja a válaszom.
– Bocsánat,
nem figyeltem, mit is kérdeztél? – néztem érdeklődve, mire elpirulva megvakarta
tarkóját, ott ahol hollófekete haja véget ért. Erre Lisa sóhajtva a fülembe
súgta a kérdést, mire éreztem, hogy a tél miatt enyhén halovány kreol bőröm
felforrósodik, és elpirulok. Természetesen megadtam a számomat Takashi-kunnak,
akinek ettől a szemei ragyogni kezdtek, mint égen a Göncölszekér. Ezután
barátnőm elmagyarázta, hogy amíg én fantáziaföldön lebegtem, addig kiderült,
hogy másnaptól Takashi-kun velünk egy osztályba fog járni, és mivel a mi osztályunkból
csak mi vettük fel a japánt, nekünk kell istápolnunk. Még én is örültem a
dolognak, hisz a gyerek tök cuki volt, nem olyan, mint azok az állatok az
osztályteremben. Kicsit féltem is, hogy megfertőzik majd, de inkább nem tettem
szóvá a dolgot.
Másnap
valóban nekünk kellett babysittelni Takashit, és sok dolgot megmutatni neki.
Pl.: A magyar könyvet nem hátulról kezdjük, és nem visszafele olvassuk a
betűket, főként nem föntről lefelé. Tehát nem volt semmi. Mondjuk mikor a Rézfaszú
bagoly* kihívta felelni, mindenki meglepődött, leginkább az angoltanár, azon,
hogy milyen perfektül beszéli a nyelvet. Mi leginkább a kezdő(nél is kezdőbb)
szinten voltunk, szóval szegény így se igazán tudott beszélgetni rajtunk kívül
mással. Mikor pedig végeztünk minden órával, és már csak a választott
délutániak maradtak, elindultunk a japán-terem felé. Amikor beértünk, Takashi
intett nekünk, és odasétált Natsuno-sanhoz, mi pedig leültünk a nekünk túl apró
padokba. Mert a japán teremben igazából eredetileg az elsősök tanulnak
nyelvtant. Ja, igen, az iskolának van egy általános iskolája is, habár én csak
a gimnáziumtól jártam ide. Tehát leültünk a törpepadok egyikére, és míg én
nekifogtam rajzolni, Lisa két másik barátosnénkkal, Narával és Larával
beszélgetett. Ők ikrek, mégpedig egypetéjűek. És mivel a ruhaszíneken kívül
mindig ugyanúgy néznek ki, sose tudja senki megmondani, melyik melyikük. Én és
Lisa is csak azért tudjuk, mert már lassan két éve egy évfolyamba járunk velük,
és mivel mi négyen vagyunk/voltunk csak anime-fanok az iskolában, szépen lassan
összekovácsolódtunk egy „klikké”.Tehát ja. De térjünk csak vissza.
– Te, Luka,
hogy bírod ki pasik nélkül? Apácának készülsz, vagy mi? – nézett rám Lara. Én abbahagytam
a rigó rajzolását, amibe belekezdtem, és a smaragdzöld szemekbe pillantottam.
– Nem,
szimplán hidegen hagynak azok, akik úgy gondolják, ők a világ urai, csak mert
megvolt nekik Beuska – mondtam kissé kioktató hangon. No, igen, azt a kis ribit
szerintem már a suli srácainak háromnegyede meghúzta, a maradék egynegyede
pedig csak azért nem, mert nem elég „macsók". Erre mind a négyen
elvihogtuk magunkat, természetesen csak diszkréten, nehogy valaki más is
meghallja, mikről sugdolózik itt a Dilis Négyes. Ja, hát ezen a néven hívtak
minket az iskolában. Ha mind a négyünkkel volt valami, már az igazgató is úgy
hívott minket, hogy: „Kérem, a Dilis
Négyes fáradjon a tanári szoba előtti váróba!" Jaj, anyám, még
emlékszem erre? De régen is volt... De nektek elég annyit tudni, hogy
közrejátszott egy chilisüveg, egy fogadás az ikrek között, mi, meg az igazgató
aranyhala, Dieter Generális. Azóta se értem, hogy hogy hívhat valaki egy
szerencsétlen halat Dieter Generálisnak. Mert ha valami madár, az még oké. De
egy halat? Persze az érdekfeszítő órák után mindenki hazaindult, ahogy én magam
is. Végigzötykölődtem a buszon az utat, majd egyenest az ajtómig rohantam,
beugrottam rajta, és becsaptam magam mögött. Aztán nekidőltem, és szépen lassan
végigcsúsztam rajta, meglátva szobám állapotát. Szétpakoltak. Nem kicsit.
Nagyon. Így hát sóhajtva nekiálltam összeszedni kosaras és nem kosaras apró
barátaimat. Miután együtt rendet raktunk, kiderült: valami étel után kutattak,
csak épp semmit nem találtak. Ilyenkor mázli, hogy a karácsonyi csokitartalékomat
mindig jól eldugom... Végül sóhajtozva szereztem egy nagy tányérnyi ételt, amit
a tizenöt „chibi" el is fogyasztott. Anyám megkérdezte, hogy hogyhogy
ilyen éhes vagyok, hogy két tányérral is eszek. Hát, még nem látta új kis
barátaimat...
Örülök hogy olvassátok ezt a story-t emberek! Már ha tényleg olvassátok...
Ui.: Nagyon megköszönném, ha feliratkoznátok és megírnátok a véleményeteket.
Hétfő. Egy kérdésem lenne ezzel kapcsolatban. Ki volt
az az idióta állat, aki feltalálta, és a többiek miért nem nyírták ki egyből? Őszintén
szólva semmi kedvem nem volt a felkeléshez, tekintve, hogy fájt a fejem, és
gyomortartalmam sem éppen kívánkozott nyugton maradni. De édes,róka
bácsi világot akar látni...!
– Naiya-nee, hova raktad a macskakajá- Úristen egy
démon! – kiáltott fel Taiga, mikor meglátta a fejemet. Milyen kedves reakció,
mi?
x pár perccel később x
– Taiga, csak hagyj meghalni a migréntől! –
nyöszörögtem, mikor kedves labdaőrült-bátyó-szakács-szélfogóm orvososdit
játszva, le akart nyomni egy öklömnyi tablettát a torkomon, amit körülbelül
annyira szerettem volna, mint hogy szétessen a kinti budi, mikor épp rajta
ülök, miközben körülöttem emberek százai álldogálnak. Remélem, átadtam az
érzést. Szerencsére csengettek, és amíg kedves testvérem nem volt ott, fogtam,
és kidobtam a gyógyszeróriást. Visszajőve, Taigához csatlakozott egy fekete
hajú, selyemfiúnak kinéző alak. Legalábbis szerintem. Aztán a selyemfiú
hirtelen osztódott egyet, mikor fel akartam ülni, így már két selyemfiút
láttam. Pfű, ez a migrén rosszabb, mint a másnaposság...
– Szia! Te vagy Taiga testvére igaz? – kérdezte
Selyemfiú, legalábbis azt hiszem, mivel a fülemnek is épp akkor kellett
bedugulnia. De szerencsés az én idióta fejem, ugye, gyerekek? Ki is jelenteném:
utálom a migrént. Habár cserébe nem vagyok beteg egész évben. Ezért,
mondjuk, talán megéri...
– Taiga! Adj papírt és tollat! – szóltam nyöszörögve,
mire bátyám sóhajtva átnyújtotta a kért tárgyakat, én pedig belekezdtem abba,
amit szerettem volna.
,,Ezen végrendeletben kifejteném, nem
vagyok részeg, és semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt nem állok. De bele
is kezdenék. Joyt és Lawrence-t a Fantasyra hagyom, a fehér kosárlabdát bátyám,
Kagami Taiga örökli tőlem. A naplómat temessék el velem együtt, valamint fehér
rózsákat kérek a síromra! "
– Kész. Taiga, ezt juttasd el egy ügyvédnek, kérlek!
Én pedig itt mindjárt kilehelem a lelkem, és aztán viszlát, kegyetlen világ! –
drámáztam, miközben homlokomra tettem a kezemet. Ebből már ő is tudta, hogy nem
vagyok annyira rosszul. No, igen... Jó gyorsan kiismerte a természetemet.
– Naiya-nee, örülnék, ha nem traktálnál ekkora
baromságokkal. Az idióta migréned miatt ma kimaradtam az iskolából és még az
edzésről is lemaradtam – kezdett nyafogni, mint valami kis ovis.
– Taiga, ne tettesd az ártatlant, tudom, hogy te sem
akartál bemenni ma, mert dogát írtunk volna töriből, és te nem tanultál semmit.
Tehát mindkettőnknek szerencse, hogy migrént kaptam – jelentettem ki, közben
kacsócskámmal mutogatva. Erről ennyit. Kissé elpirulva, morogva lehajtott
fejjel intett a haverjának, Mr. Selyemfiúnak hogy kövesse, majd elhagyták a ,,veszélyes
terepnek” számító szobámat. Ezek után kikeltem az ágyamból, és kutakodni
kezdtem az egyik fiókomban. Pár perc alatt meg is találtam a keresett
tablettát, és miután vízzel lenyeltem, visszamásztam az ágyamba...
x másnap reggel x
Amint felébredtem szemeim kipattantak, ahogy én is az
ágyból. Migrénemnek már nyoma sem maradt, teljesen egészségesnek éreztem
magamat. Aztán ránézve a szobám falára szegezett naptáramra észrevettem, hogy...
Kedd van! Vagyis ma jönnek Sophie-ék!
– Naiya-nee, hol a macskaalom lapá... Úristen, te fél
hétkor ébren vagy? Istenek, csoda történt! – állt meg döbbenten, mikor
észrevette, hogy én már felöltözve fogom össze vörös ananásszá a fejemen lévő
hajnak nevezett szőrzetet.
– Nem kell annyira ledöbbenni, egyszer nyári munkám
volt, ahova hajnali ötkor kellett indulnom, hogy beérjek, szóval ez semmi –
jelentettem ki, rá se nézve. Aztán, mikor éreztem a gonosz elég erős
kipárolgását, csak megfordultam.
– És akkor miért nekem kell téged minden reggel
kicibálni az ágyból? – kérdezte síri hangon kedves bátyám.
– Azért mert attól függetlenül, hogy korán kelek, még
mindig lusta vagyok – nyomtam mutató ujjamat az orrára.
– És mire fel ez a vidám aura? – kérdezte tovább értetlenkedve.
– Jaj, kicsi Bakagami. Hát elfelejtetted? Ma jön a
banda, amit Riko-sannak szerváltam! – küldtem legszebb vigyoromat, mire vágott
egy fintort.
x már az iskolában x
Dudorászva haladtam végig a folyosón, kedvemet semmi
sem ronthatta el. A pár perce történt telefonbeszélgetésben kedves barátnőm
elmondta, hogy leszálltak a gépről, és jelenleg egy taxiban tartanak iskolánk
felé. Ennek tudatában pedig teljes nyugalommal ugrándoztam be a női öltözőbe,
ahol Riko-san is éppen valami edzőruhafélét próbált meg felvenni.
– Naiya-san! Hogyhogy ilyen fitt vagy ma? – nézett rám
kérdő szemekkel, mire százkarátos vigyort villantva elmondtam neki, hogy a
"banda" akármikor betoppanhat.
– De hisz ez remek! Na, de most már induljunk, a
fiúknak ez is elvesztegetett idő az edzésből – jelentette ki felállva, és elindult kifelé.
Miután felvettem a sportcipőmet, én is követtem. A tornacsarnokban azonban
meglepetés fogadott...
– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Hyuuga-senpai ,,kedves"
hangnemben.
– Kötekedni akarsz, Pápaszemkapitány!? Tíz órát
utaztam hogy ideérjek egy kicseszett repülőn, csak azért mert az a kis törpe
szólt, hogy ugorjunk át koncertezni JAPÁNBA! És tudod, hogy honnan jöttünk, baszd
meg!? Angliából! Érted? ANGLIÁBÓL! – És J'ena robbant. Ha eddig nem esett volna
le, utál repülőn utazni.
– Hé, hé, J'ena, nyugi van! – csitította Sophie másik
legjobb barátnőmet. Ez az egész jelenet pedig addig tartott, míg a banda utolsó
tagja Mike észre nem vett engem...
– DIA! – ugrott rögtön rám az az idióta, mire én
majdnem megfulladtam.
– Nem is tudom... Valahogy emlékeztet valakire... –
morfondírozott magában kedves, édes drága bátyám, kinek emlékei között
felsejlett egy szőke modell alakja, miközben Sophie és J'ena próbáltak
megmenteni a levegőhiány okozta haláltól.
– Nos, srácok, ők itt a banda, amit szerváltam
péntekre:
Sophia Black, legjobb barátnőm, volt
osztálytársam. Ő a banda billentyűse.
J'ena Bloom, második legjobb barátnőm. Félvér ugyan,
de ez egyáltalán nincs kihatással a dobjátékára.
Michael Cutterridge (Mike) a legjobb fiúbarátom. Van
ugyan egy kis bakija, de verhetetlen a basszusgitárral.
– Banda, ők pedig a kosaras klub, most hadd ne
kelljen felsorolnom minden tagot.... – legyintettem, mire az első évesek, akik
kihúzták a hátukat rögtön leeresztették a vállaikat, mire én csak rájuk
vigyorogtam.
– Tehát Riko, őket "szereztem" – mosolyogtam
az edzőre.
– Bocsánat, hogy közbeszólok....
– Meg van bocsátva – szóltam oda Hyuuga-senpai-nak.
– Khm... Tehát, ha emlékeim nem csalnak, akkor énekórán
úgy tanultam, egy bandában lehet dobos basszusgitáros és billentyűs, de mindig
van benne egy sima gitáros is. Az hol van? – kérdezte mosolyogva.
– Gyertek, és megmutatom – intettem, majd megindultam
a zeneterem felé. Ahogy odaértünk, mindenki odaállt szokásos hangszeréhez, így
én is kezembe fogtam egy elektromos gitárt.
– Mit játszunk? – kérdezte Mike, mire
ránéztem.
– Legyen mondjuk a Witch Hunt, Megurine Lukától! –
mondtam mosolyogva, arra gondolva, hogy abban mind éneklünk, legalább egy
kicsit.
– Na, ez elég jó volt, Hyuuga-senpai? – kérdeztem.
Több bejelenteni valóm is lenne számotokra! Azt hiszem... Aztán lehet hogy mégsem lesz az olyan sok, majd elválik!
Kezdeném rögtön azzal, hogy végre sikerült eldöntenem mi lesz a másik történet amibe belekezdek, habár végül egy újabb KnB fanficre esett választásom, mégpedig arra melynek címe:
Chibiknek áll a Világ!
Egyszerű kis történet, a szereplők már az elején megjelennek benne, nincs túlbonyolítva... Annyira. Aztán majd ez is elválik. Mindenesetre egy kis komédiának indult és annak is tervezem, néhol talán, esetleg, (nem valószínűleg) kevés komoly tartalommal. Ezzel el is regélném a beharangozóját, eme apró kis történetnek:
"Kíváncsiak vagytok, mi sül ki abból ha egy 16 éves gép és animefan lány magyarországon hajnali 2-kor "mágikus chibiket" vesz a neten keresztül ingyen? Én igen. Ugyanis velem pontosan ez történt. A nevem Várkos Luka, és jelenleg 15 élő, lélegző Chibi tulajdonosa vagyok. Ha érdekel hogy mindez hogyan történhetett meg, vagy mi lesz a végkifejlet, akkor nézz be hozzám, és 15 apró barátomhoz."
Ez lett volna a beharangozó, és még egy kis plusz, összeraktam egy borítóképet ehhez is:
Valamint, mostantól valószínűleg ajánlókat is fogok írni, valamint film, sorozat, (PC és xbox)játék és (természetesen) anime kritikákat, hogy ne tűnjön olyan soknak az a szünet két fejezet között.
Nem is volt ez olyan sok! Legalábbis szerintem nem. Nos, találkozunk a legközelebbi akármit csináloknál, addig is sziasztok!!
A fejezetben mostantól a vastagon jelölt részek lesznek angolul mondva. Valamint egy kis változtatás: utánaszámoltam, és rájöttem hogy a Kagami-testvéreknek 17 évesnek kellene lenniük, szóval mostantól annyi idősek lesznek. Bocsánat a kellemetlenségért.
Valamint megmagyaráznám a hosszú kihagyás okát. Először is új gépem van, amin nincs Word, valamint én egyszer már apukám 14 éves laptopján befejeztem a fejezetet, csak az a vacak nem mentette el. De aggodalomra nincs ok, itt a kész fejezet! :)
(A Japán iskolarendnek meg szüneteknek pedig még utána kell hogy nézzek. Előre is elnézést, ha valaki ezzel kapcsolatban hibát vesz észre, kérem szóljon róla. :) )
A bétázásért köszönet Odette-nek!!
Két hét telt el
az első iskolanap óta. Mármint akkortól hogy én is iskolába kezdtem járni.
Mármint hogy Japánban... Na, csak értitek, ugye? Öhm... Hát, remélem, értitek.
Merthogy itt máshogy van az iskolai szünetek rendje. Itt ugyanis... Vagyis most,
hogy belegondolok annyira mégsem, csak annyi a különbség hogy itt tavasszal van
év eleje, ilyenkor jönnek az újak és lépnek osztályt a régiek. Tehát két hete
jártam iskolába, egy hete voltam tagja a kosárlabdacsapatnak, és két napja
ismertem Alexandra Garciát. Közölném, nem semmi a nő. Mivel szombaton
találkoztunk, ezért fogadtam vele. Előre szólok, nem voltam (vagyok) valami
szent kisasszony, tehát abban fogadtam vele, hogyha sikerül több szakét* innia,
mint nekem, mielőtt valamelyikünk az asztal alá kerülne, akkor megcsókolhat.
Mivel nem sikerült lekapnia találkozásunk első egy órájában. Mondjuk úgy
mindketten a (fejenként) harmadik ÜVEG (nem, nem pohár) szakénál dőltünk ki.
Szegény Taiga meg arra jött haza, hogy ott fetrengünk a padlón, a semmin
röhögve, mellettünk az eldobált üvegek, a kis kávésasztalon pedig két pohár,
közülük az egyik elborulva ontotta magából tartalmát, a másik pedig félig
üresen álldogált. Mondhatom, szegény Nii-san* teljesen kiborult, és miután
másnap teljesen másnaposan felébredtünk Garciával, megkaptuk a magunk kis (nagy
és fejhasogató) fejmosását. Garcia azért lett leteremtve, mert mi az, hogy
alkoholt ad egy kiskorúnak, én meg azért, mert elfogadtam. Akkor gondoltam meg
magamat arról, hogy elmondjam-e neki a régi klubos emlékeimet. Így nekem és
Alexnek sem kellett tovább szenvedni miatta. Egészen addig, amíg el nem kezdett
feltakarítani utánunk, és be nem kapcsolta a porszívót. Szinte láttam a hellish
evil* szemeket, amiket vágott. Aztán eszembe jutott, hogy nekem van bogyóm a
macskajajra. Így hát felkeltem, majd kikeresve az éjjeliszekrényem mélyéről
adtam egyet Alexnek is, és én is bevettem egy darabot. Cirka fél órával később
már mi is besegítettünk a takarításba kedvenc labdaőrült-báttyó-szakács-szélfogómnak.
A bogyót még egy jó barátom J'ena adta nekem, aki Londonban lakik. J'ena egy
kedves félvér lány, aki az egyik legjobb barátom volt. És bár mikor még ott
éltünk, más gimibe mentünk, sose feledtem el az általános iskolában együtt
töltött időt. Egyébként onnan tudom hogy félvér, hogy:
1. Ő mondta.
2. Jégkék szeme van.
Tehát ja. Jelenleg az Arthur Ford
Public Schoolba* jár, de a kapcsolatot tartjuk. Kilencedikben rendszeresen
szereztünk piát valahonnan, és azt iszogatva beszélgettünk Mike-kal és
Sophie-val az elhagyatott, "szellemjárta" házban a Norman
utcán.
Én pedig most itt ültem
nyugalomban a kosárcsapat edzésén, mivel egyelőre azzal bíztak meg, hogy
figyeljem meg a többiek technikáját. Persze elbambultam, éppen az első
csókomról álmodoztam, és hogy miért pont James Oxfordnak* adtam azt...
– Naiya-san! Vigyázz! – Mikor megszólalt
a hang, ahelyett hogy elfordultam volna, nekem természetesen arra kellett
néznem, mire egy kosárlabda teljes sebességgel az arcomba csapódott, én pedig
erejének engedelmeskedve lezúgtam a pad másik oldalán.
– Úristen! Naiya, minden
rendben?! – rohant rögtön Riko-chan felém. Ő éppen a pályán volt, a terem másik
oldalán.
– Ki. Volt. Az? – tagoltam a mondatot, miközben lassan és
(remélhetőleg) ijesztően felemelkedtem a földről. Hirtelen mindenki a másikra
kezdett mutogatni, tehát volt egy olyan érzésem, hogy sikerült.
– Én voltam. Hontouni sumimasen,
Naiya-san*! – hajolt meg előttem Kuroko, mire a cukiság-mérőm mutatója túllépte
a maximumot, én pedig nem bírva tovább, fojtogatni (ölelgetni) kezdtem a
világoskék hajú kis cukorzsákot. Ekkor vakkantva robbant be Nigou, a kis husky,
minek következtében Kagami lányokat megszégyenítő módon, térden kúszva a
sarokba menekült.
– Aida Riko azonnal jelenjen
meg a tanári irodában, ismétlem, Aida Riko azonnal jelenjen meg az tanári
irodában! – szólt az iskolai rádió, mire mind felkaptuk a fejünket.
– Nos,
úgy látom, minden rendben. Kérlek, folytassátok a gyakorlást, amíg vissza nem
jövök! – mondta majd futólépésben távozott. Persze a fiúk hülyék lettek volna
tovább futkározni, miközben az edző árgus szemei nem lesik őket, inkább leültek
pihenni, amíg jövendőbeli gyilkosuk vissza nem tér. És persze a telefonom (az az
áldott szar) is akkor tudott megszólalni, lejátszva a Maji Love 2000%* című
számot, mire arcom színe megközelítette hajszínem árnyalatát.
(jelezném, ez nem az eredeti Japán változat, csak a
Thai fordítás, mert az eredetit sehol sem találtam...
Bocsi...)
A fiúk természetesen a markukba
röhögtek, kivéve Kurokót, aki csak nézelődött. Viszont amint megnéztem a hívó
fél nevét, önkéntelenül vigyor terült arcomra.
– Moshi-moshi, Sophie-chan*!
– Mégis mit képzelsz te
magadról!? – hallatszott egy sárkány hangja a vonal másik oldaláról, mire elemeltem
a telefont a fülemtől.
– Azért ennyire ne örülj nekem...
– váltottam angolra, hátha a többiek nem értik majd a diskurzust kettőnk
között. Elvégre a remény hal meg utoljára, nem igaz? Aztán mondjuk, hogy
"A reményhal megdöglött. Az új kedvencem egy szarokrája."
– Félre ne érts, csak azért az
egy kicsit rosszul érintett, hogy nem személyesen szóltál, hogy az apádhoz
fogsz költözni, A VILÁG MÁSIK FELÉRE, és nekem kellett beadagolnom a dolgot
anyának meg Chrisnek. Tudod, iszonyatosan hiányolnak téged. Ahogy én is. – Szinte
láttam magam előtt, ahogy féltve nagy gonddal elkészített sminkjét, óvatosan
törölgeti szemét a kitüremkedő könnycseppekkel harcolva. Csak mosolyogtam,
ahogy elképzeltem a jelenetet.
– Értem, és... És sajnálom hogy
nem személyesen szóltam, de tudod az indulás előtt úgy hét órával szóltak nekem
is hogy cuccoljak össze, és mire összepakoltam, már nem volt idő beugrani
hozzátok – motyogtam.
– Hát, ez elég sovány vigasz, de
le- TÖRPE! TŰNJ MÁR INNEN! – ordított újra, gondolom, Chris meghallotta,
hogy telefonál, és kíváncsi volt, kivel beszélget. Ezek után a kis Rómeó-palánta
nem hagyta békén szegény Sophie-t, mert mindenképpen beszélni szeretett volna
velem.
– Na, Sophie, ne legyél ilyen,
hadd beszéljen velem ő is egy kicsit – mosolyogtam a vonal másik végén. Végül
sóhajtva átadta a mobilt öcsinek.
– Szia, Dia! – szólt vidáman
Chris.
– Szia, Rómeó! – mosolyogtam
egyre szélesebben. Félő volt, hogy mosolyom mindjárt körbeéri a fejemet. Ekkor
vettem észre, hogy Hyuuga és Kagami felkapták a fejüket a Rómeó megszólításra.
És itt a bosszúm...
– Ah, Rómeó, miért vagy te
Rómeó...? – tettem kezem a homlokomra, mire kuncogást hallottam a telefonból.
– Értem, szóval egy
bosszúhadjárat közepén kaptalak el. És, hogy megy sorod? – kérdezte öcsi, én
pedig elkezdtem regélni, mint a kismadár.
–... és képzeld, fogadtam vele,
hogy ki bír több szakét inni, és döntetlen lett! Persze jól berúgtunk, és
másnap kaptunk a fejünkre... – Ekkor láttam, hogy Hyuuga, Kiyoshi unszolására
lefordította a piáról szóló mondatot, mire az egész társaság rám bámult. – De
szerintem megérte az a háromüvegnyi ital. Sőt, visszaestem! Emlékszel, régen
lenyeltem két rekesz sört is. Igaz, hogy utána órákig vécére jártam, de akkor
is megittam! – Az egész társaság elsápadt szavaim fordítását visszahallva
Hyuugától.
– Az komoly! Eh, de itt van anya,
és ő is szeretne beszélni veled. Adom – szólt, mire felvettem egy komolyabb
hangszínt.
– Szervusz, drágaságom! Hogy meg
sorod Japánban? Kapsz rendesen enni? Ugye nem bántanak? És miért nem szóltál
nekünk? Persze, Sophie-tól tudom, hol vagy, és megértem, hogy most nem sok
kedved van beszélgetni, de...
– Bella,
kérlek nyugodj meg! Jól megy sorom, természetesen kapok rendesen enni is, nem,
nem bántanak, ha megpróbálnák, már rég a kórházban pihennének, és azért nem
szóltam, mert nem volt időm rá, sajnálom. És nem, nem ez volt az okom, hanem
hogy szintén nem volt időm rá, tudod, éppen kiépítem az itteni életemet.
Arról... Arról pedig egyelőre nem sok kedvem van beszélni, sajnálom – mondtam udvariasan
kedvenc keresztanyukámnak. Ja, igen, a teljes neve Bellatrix Black (és még én
mondtam, hogy nem Harry Potter).
– Értem. De azért vigyázz
magadra... – mondta, ám a következő pillanatban berobbant Riko-san, és minden a
feje tetejére állt. Mire odaküzdöttem magamat a kétségbeesett edzőhöz addigra
már mindenki volt ott, és tudhatta, mi a baj, csak én nem. Nem szeretek utolsó
lenni.
– Edző, mi a baj? – kérdeztem rá
nyíltan, mire robbant a bomba.
– Mi a baj? Hogy mi a baj?! Az a
baj, hogy jövő hét péntekig szereznem kell valahonnan egy normális bandát, akik
játszanának a bálon, amit a versenyek kezdete miatt rendeznek! És mivel
tavaly mi nyertünk, nekünk kell bandát szereznünk! – Ekkor eszembe ötlöttek
otthon, a szekrényben pihenő gitárjaim, egy akusztikus, valamint egy elektromos
szépség, Joy és Lawrence. Igen, elneveztem a gitárjaimat. Problem?
– Aha. – Majd újra a telefonhoz
fordultam. – Bella, tudnád adni egy kicsit Sophie-t?
– Persze, drágám, egy pillanat.
SOPHIE, DIA BESZÉLNI AKAR VELED! – Nem is tudom, Sophie kitől örökölte a
hangját.
– Itt vagyok, mi a helyzet? –
hallottam a szöszi hangját egy kis idő után.
– Sophie, hatalmas szívességet
kell kérnem tőled. Szólj J'enának és Mike-nak is. Tudod, Japánban elkelne a
"fantázia".
– Értettem, főnök. Keddre ott
vagyunk.
Sake = A Sake egyenlő a Japán rizspálinkával.
Nii-san = A báty kissé formálisabb megszólítása.
Hellish Evil = ez már volt, de a jelentése "pokoli gonosz"
Arthur Ford Public School = létező londoni iskola, a történethez csak kölcsönvettem.
James Oxford = Naiya első "szerelme"
Hontouni sumimasen, Naiya-san! = " igazán sajnálom, Naiya!"
Maji Love 2000% = mit mondhatnék, nagy utapri fan voltam...
Azért tértem vissza, mert el lettem tiltva a géptől, és amúgy még most is el vagyok, csak bébiszittelek és ezért meg lett engedve.
Lényeg a lényeg, azért kerestelek fel titeket, mert arra gondoltam belekezdek egy másik történetbe is, de nem tudok dönteni a sok ötlet közül, tehát a hétvégén szavazások lesznek indítva, ennek eldöntetése végett. Aggodalomra nincs ok, természetesen az ATGY-t is folytatom majd, már ha van rá igény...
A szavazni baloldalt lehet majd, valamint készítek egy olyan pontot is, ahol fel lehet iratkozni az oldalra. Egyenlőre ennyi lettem volna, hamarosan hozom a következő fejezetet!
