Egy kis Naruto novella....

Ezt az apró novellácskát még korábban írtam, remélem tetszik majd. Öh, Gaara egy kicsit ooc, ezért felelősséget nem vállalok!

 Sabaku no Gaara a Kazekage irodában ült, és az iratokat rendezgette elmélyedve gondolataiban. Senki sem tudta, hogy miért is viselkedett olyan furcsán a napokban, még saját testvérei is csak találgatni tudtak. De Rejtett-homok vezére nem is akarta másképpen. Hisz mit gondolnának róla, ha megtudnák mi is a problémája...? Nem tudta volna elviselni a sok együtt érző, és szánakozó pillantást. Ezért inkább hallgatott, pedig belül majd szétfeszült a sok érzéstől. Hogy miket is érzett?

Dühöt, és fájdalmat:

 „Dúlt körülötte a háború, mindenki harcolt és társait védte. A homok körülfonta alakját, ahogy közeledett következő ellenfeléhez. Mikor megpillantotta hidegen nézett rá tengerszín szemeivel.

- Nahát, te még élsz? – kérdezte őszinte meglepődéssel a hangjában az Akastuki-tag.

- Igen, élek... De te már nem sokáig fogsz – mondta, és nekirontott a szőke hajúnak. Harcoltak egymással ameddig szusszal bírták, de a szőke valahogy mégis az ifjú Kage fölé kerekedett. Már éppen az utolsó csapást készült bevinni, és a Kazekage behunyt szemekkel várta a fájdalmat, amely nem jött. Helyette valami meleg folyt az arcára. Meglepetten nyitotta ki szemeit. Fölötte egy barna hajú egyén állt, aki gyomron szúrta a támadót. Viszont őt is találat érte...

- Ne...!”

A Kage megborzongott az emléktől. Lassan felállt az íróasztaltól, és elindult, hogy az utolsó papírkupacot is a helyére tegye. Amint végzett ezzel is, kilépett az iroda ajtaján, kulcsra zárta azt, majd elindult ki a főépületből egyenesen saját háza felé. Ahogy végighaladt a poros utcán, mindenki tisztelettel a szemében nézett rá, de amint tovább haladt, folytatták amit félbehagytak. Rejtett-homok szinte teljesen eltűnt a térképről a háború miatt, és még most, egy évvel később is mindenki azon volt hogy rendbe hozzák a károkat. A házak már majdnem lakhatóak voltak, a falat is szinte teljesen újá építették már... Mostanra mindössze az apróbb simítások maradtak, mint kifesteni és bebútozni a házakat, és a fal tetején kialakítani a megfigyelő állásokat. Ekkor újabb érzelem és emlék tört felszínre a Kazekage-ban...

Szeretet:

 „A lány teljes nyugalommal a szemeiben nézte a terv-rajzot, amelyet az orra alá dugtak. Elvette a shinobi kezéből, és kért egy ceruzát. Mikor megkapta a kért dolgot, munkához látott. A falakat vastagabbra rajzolta, és az állásokat egy-egy toronyként emelte ki belőlük. Végül a falakra apró lyukakat készített a rajzon.

- Mégis mire jók ezek? – kérdezte Kankuro a falon lévő lyukakra mutatva.

- Egyszerű. Akik távolsági harcosok, azok ezeken keresztül képesek tüzelni a támadókra, ám közben mégis minimálisan védve vannak – mondta halk, lágy hangján a lány, és átadta a terveket az egyik shinobinak, aki rögtön el is indult hogy közölje azokat az építészekkel. Gaara nem tudta mit mondjon. Furcsa, bizsergetően meleg érzés áradt szét a tagjaiban, ahogy az Ő barna, szinte fekete szemeibe nézett.

- Köszönjük a segítséget – mondta végül, mire a lány biccentett és elindult hogy segítsen a többi ninjának.”

Mire feleszmélt a távoli emlékből, már a háza bejáratánál állt. Lassan elővette a kulcsait, és kinyitva az ajtót, belépett. Testvérei még odakint munkálkodtak, így volt ideje tovább gondolkodni. Ahogy elsétált az egyik ablak mellett, valamin megcsillant a fény a párkányon. Lassan fordult meg, és szembe nézett Vele... A képről egy karcsú, rövid barna hajú és szemű lány mosolygott vissza, Konoha jelét hordozta a fejpántján. Alaposan megnézte magának a boldogságtól kipirult arcot, a selymesnek tetsző bőrt, a kerekded idomokat, a vékony darázs-derekat, majd végül tekintete megállapodott a lány jobb kezén. Ott is a gyűrűs-ujján csillogó ezüst karikán... Ismét újabb emlék tört utat magának elméje repedezett falán keresztül, egy érzéssel együtt.

Idegesség, szerelem:

 „Nem tudta hogyan is kezdhetne bele, pedig a lány érdeklődve nézett rá a patak partján. Végül megköszörülte a torkát, és elkezdte.

- Öhöm... Nos, mint tudod, hamarosan itt a háború, és én nem csak most szeretnélek magam mellett tudni, hanem az után is... De nem csak mint ninja, hanem... Hanem mint nő, aki támogat és akit szeretek, és viszont szeret... Szóval... Lennél a feleségem? – kérdezte kissé idegesen, miközben letérdelt, és Szerelme felé tartotta a dobozban a gyűrűt. A lány szemlátomást megdöbbent, mire Gaara lehajtotta a fejét. Talán elsiette? Kérdezte magától, és már éppen felállt volna, amikor valaki a karjaiba bújt. Ránézett az illetőre aki boldogan csillogó barna szemeit az ő kékes-zöldjeibe fúrta.

- Igen... Igen leszek a feleséged Sabaku no Gaara  – azzal puha ajkait lassan a fiúéhoz érintve megcsókolta a shinobit...”

Gaarat a kedves emlék mosolygásra késztette, ígyhát szája széle kissé fentebb kunkorodott. Ezzel az apró örömmel sétált be szobájába, de amikor elindult, hogy felvegye az alkalomra kikészített ruhát, ez is, minta ott sem lett volna, eltűnt. Hisz miért örülne? Fájdalomról szól számára ez a mai nap, nem a boldogságról! Ugyanakkor nem csak a fájdalmas emlékek, hanem a boldogok is hozzá tartoznak... Felvette a ruhát, mely reggel óta az ágyán pihent, és ami egy fekete ingből, és nadrágból állt, majd elindult. Kilépve a lakásból, kulcsra zárta annak ajtaját, és elindult az utcán. Ahogy haladt, hallgatta az embereket. Egyesek nevetgéltek, mások megfeszítetten dolgoztak, közben beszélgetve, a gyerekek játszottak, valahol egy kutya ugatott. Ám hamarosan elhaltak körülötte ezek a zajok. Végül megállt, és kinyitva séta közben becsukott szemét körülnézett. Egy kissebb Oázisban álldogált, melyről nem sokan tudtak, viszont Ő nagyon szerette ezt a helyet. Bentebb sétált, mígnem egy kőrakáshoz nem ért, amely előtt letérdelt.

- Szervusz... Tudom hogy nagyon régen nem jártam itt, és sajnálom is, de nagyon sok dolgom volt... Viszont engesztelésként hoztam virágot! A kedvencedet... – majd ezt mondva lassan a sírra helyezte a csokor hófehér rózsát. Sokáig térdepelt ott, mikor ismét egy emlék jelent meg lelki szemei előtt, hozva magával az érzést is...

Végtelen fájdalom:

 „- Ne...! – szólt Gaara, mikor meglátta hogy kedvesét találat érte. Amennyire erelyéből tellett feltápászkodott, és odabotorkált a lányhoz. – Nem hagyhatsz itt, kérlek ne menj! – rázta meg egy kicsit.

- Te is tudod hogy nem tehetünk már semmit...! – nyögte ki nagy nehezen a lány, miközben vékony patakban folyt a vér szája sarkában.

- Nem, nem engedem...! – szorította jobban magához Őt. Szemeiből lassan tört elő az első könnycsepp, melyet millió társa követett. Remegő kézzel végigsimított Szerelme egykor selymes, most azonban csapzott és véres haján.

- Ne nehezítsd meg, kérlek! Mind a ketten tudtuk hogy fennáll az a lehetőség, hogy egyikünk elesik... – mondata köhögésbe fulladt, melynek következtében mégtöbb vér türemkedett fel a torkán. Az ifjú Kage kétségbeesve nézte hogyan távozik az élet a számára oly fontos személyből. – Nos, majd a túlvilágon találkozunk... Kicsi Gaara... – azzal szemei szép lassan elvesztve fényüket üresen néztek vissza a shinobira.

- Ne... Ne...! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – ordított fel Sabaku no Gaara a Negyedik Nagy Shinobi Háború közepén sírva, kezeiben szorongatva Szerelme földi maradványait.”

Felnézett a sírról, és az apró patakra vetette tekintetét. Mindenhonnan csak az emlékek áradtak felé. Tudta, hogy többé nem ölelheti magához, nem csókolhatja, nem szólíthatja a nevén Őt. Tekintete visszavándorolt a síron ékeskedő feliratra. Kyuuka Yume. Igen, Ő valóban csak egy nyári álomnak tetszett, ahogy visszagondolt Rá, bohókás természetére, melyel minden férfit levett a lábáról. Bár tudott Ő komoly is lenni ha kellett, szolgálatban például sosem lankadt a figyelme, mindig készen állt, hogy akár az első gyanús jelre is támadjon. De Gaara így szerette Őt...

- Annyira hiányzol... – mondta halkan, végig a nevet nézve. Aztán egy kezet érzett a vállán. Felnézve Temari jelenleg szomorú kék szemeivel találta szemben magát.

- Tudtuk hogy itt leszel, Öcsi...! – sóhajtott Kankuro, és ő is szomorúan nézett a sírra. Kedvelte Öccse halott menyasszonyát, Temarival együtt.

- Gyere Öcskös, ideje indulnunk...! – szólalt meg halkan Temari, és felállva felhúzta testvérét is, majd elindultak vissza Sunába. Ahogy haladtak, a szél végigsimított a tájon, eljátszva hajukkal... És Gaara egy suttogó hangot vélt hallani...

- Szeretlek, Kicsi Gaara...!

A Tigris Gyémántja - 1.fejezet

A Tigris Gyémántja 1.fejezet

Szervusztok! A nevem Kagami Naiya, és eddig szinte egész életemben Nagy-Britanniában, Londonban éltem. Azonban nemrég, takarítás közben ráleltem egy dobozra, amiben a születésemről készült képek voltak. Ámde ezeken a képeken egyáltalán nem voltam egyke, sőt... Egy ikertestvérem volt, ha jól néztem az egyik képet, ami az első szülinapomon készült. Persze nem emlékeztem rá, nem is emlékezhettem, hiszen alig voltam egyéves az utolsó közös képen, amin két teljesen egyforma sötétvörös hajú kisgyerek vigyorgott a kamerába, ugyanolyan vörösesbarna szemekkel.

– Mikor akartad elmondani hogy van egy testvérem? – tettem fel teljesen nyugodtan a kérdést vacsora közben, mire anyám félrenyelte az éppen rágott falatot. Mikor abbamaradt a köhögőroham, hitetlenkedve nézett rám.

– Honnan tudod, hogy...? – nézett rám döbbenten.

– Talán a képeket nem a többi között kéne tárolni. Mit gondoltál, hogy egy kíváncsi tizennégy éves csak úgy otthagyja őket, és rájuk sem pillant? – néztem rá rosszallóan.

– Jó, jó, ez igaz – sóhajtotta. – És, most mit fogsz csinálni? Csak mert én el nem engedlek egyedül hozzá, nekem viszont itt kell maradnom dolgozni! Ráadásul ő az apátokkal él, és úgy hallottam hogy egy-két év múlva visszaköltöznek Japánba! – szólt fegyelmezett hangon. Na igen, nem is ő lenne, ha nem ismerne minden pletykát kívülről. Amúgy anyám neve Lily Morrow, mivel miután ő és apa elváltak, visszavette az eredeti nevét. Mint később kiderítettem, apámat Kagami Takeshi néven ismeri a világ, bátyám neve pedig Kagami Taiga.

– Először is megtanulok japánul. A többi pedig majd később elválik – mondtam halkan, majd felállva a mosogatóhoz léptem, és elkezdtem megtisztítani a tányérokat. Általában amikor valamit helyre akartam tenni fejben, nekiálltam takarítani. Mivel anya nem igazán volt az a "tartsuk meg a rendet mert az olyan jó" fajta ember, ezért ez szinte mindig rám hárult. Anya legtöbb idejét az irodájában töltötte, titkárnőként dolgozott egy nagy vállalat igazgatóhelyettese alatt. Én magam az egyik londoni általános iskolába járok, tizennégy éves vagyok, nyolcadikos. Hamarosan itt az év vége is...

x(két évvel később)x

Éppen az utolsó nap volt a londoni Körzeti Gimnáziumban, én pedig kedves barátnőmmel, Sophie Blackkel jártam az iskola folyosóit. Már vége volt az utolsó óránknak, de bent kellett maradnunk, amíg minden óra lefolyt (ami hét tanórát jelentett, ám mivel nekünk csak hat volt, így lett egy szabad óránk), és utána a tanárok még rendezni akartak egy évzáró ünnepséget, amin mindenkinek kötelező a részvétel. De mindegy is, tehát ott tartottam, hogy Sophie-val beszélgettem a folyosón.

– És utána azt mondta, hogy bottal se nyúlna hozzám! Te érted ezt, Dia? – nézett rám nagy, és eszméletlenül zöld szemeivel. Sosem értettem, hogy valaki hogy nézhet ki ilyen jól. Hogy miért hívott Diának? Mert Angliában angolosított nevet használok, így itt Diamond Foster vagyok.

– Nem, Soph, nem értem, és jól tudod, hogy egyenlőre nem is akarom megérteni a pasiügyeidet – mormogtam. Általában erről folyt a szó, ha beszélgettünk, hogy éppen kivel kavar, és szidta azokat, akiknek nem tetszett. Igazi kis dívának tűnhetett kívülről, platina szőke hajával, és khm… tekintélyes méreteivel.

– Jó. Akkor, mit csináljunk? – tette fel kíváncsi hangon a kérdést,  mire vállat vontam, és elindultam egy irányba. Vagyis csak indultam volna...

– Diamond Foster sürgősen jelenjen meg az igazgatói irodában! Ismétlem, Diamond Foster sürgősen jelenjen meg az igazgatói irodában! – hallatszott a plafonra szerelt hangszórókból az utasítás.

 – Úgy néz ki, nekem megvan az elfoglaltságom – sóhajtottam. – Te foglald el magad valamivel, amíg visszaérek – néztem hátra a vállam felett, majd futólépésben megindultam az igazgatói felé. Amint odaértem, lassan, óvatosan bekopogtam, mire egy "szabad" jött válaszként. Mikor benyitottam, a sulititkár rögtön mellém állt, és átkísért az igazgató irodájába, ami a szomszéd helyiség volt. Amint beléptem, a diri intett, hogy foglaljak helyet.

– Mit szeretne? – kérdeztem kissé mogorván.

– Tudja, kisasszony... az édesanyjáról lenne szó – kezdte akadozva.

– Mi van anyámmal? – vágtam közbe rögtön.

– Öhm... Nos, úgy értesítettek, hogy rosszul lett a munkahelyén, majd elájult, ezért kórházba szállították...

– Atyaúristen, Szent Mária, Jézus Krisztus! Most azonnal oda kell mennem! – kiáltottam fel, és ezzel együtt már az ajtó előtt álltam.

– Nyugodjon már le, és üljön vissza! – üvöltött rám az igazgató. Ránéztem, és visszasétálva leültem addigi helyemre. Egy csöppet idegbeteg volt a kinézete. Pfu... – Maradjon nyugodt, és kérem, várja meg az iskola végét. Amint befejeztük az évzárót, arra megy, amerre akar, de egyelőre nem engedhetem el! Köszönöm, ennyit akartam, elmehet. – Azzal teljes nyugalomban elkezdte rendezgetni a papírjait. Remek, ennek is van képessége az együttérzésre (remélem mindenki kihallotta az iróniát). Aztán végül kiléptem az egyszerű faajtón, odaintettem a titkárnak, aki amúgy alig múlhatott huszonkét éves, aztán körülbelül mint egy zombi, elhagytam a tanárok felségterületét, és a folyosón kezdtem kísérteni. Ekkor talált rám kedves barátnőm, aki éppen az öccsével veszekedett telefonon. Kisöcsikéje a Christopher Black nevet viselte, és komiszabb volt, mint egy éhes kóbor kutya a parkban. Chris eléggé hasonlított a nővérére, csak a szemszínük volt különböző, mivel míg barátnőm jádezöld pillantásával a fiúkat, addig kistestvére (aki mellesleg 13 éves), az ő korosztályában olvasztotta tócsává a lányokat tengerkék íriszeivel. Mindenkivel tudtak normálisak lenni, de egymást pillanatok alatt képesek voltak démonná változtatni.

– Úristen, veled meg mi történt?! – szólalt meg Sophie, amikor meglátta zombiarcomat. Rögtön odarohant, és megpróbált valami életjelet kicsikarni belőlem.

– Valahogy el kell jutnom a Whiteflower  Közkórházba – mondtam neki végül, mikor meguntam, hogy pofozgat.

– De hát miért? – kérdezte barátnőm, miközben döbbenetét próbálta leplezni. – Tán rosszul vagy?

– Én nem, de anyámat oda szállították.

– Kérünk minden tanulót, hogy fáradjanak a torna terembe! Az évzáró ceremónia 10 perc múlva kezdetét veszi! – Erre csak sóhajtva elindultam, oldalamon Sophie-val, s mikor beléptem a terembe, azt hittem, ott helyben kapok szívrohamot. Mindenki engem nézett. Gyűlöltem ha engem bámultak. Olyan rossz érzés, mintha tőled várnák a csodát, vagy mit tudom én. Aztán végül találtunk egy eldugott helyet hátul, ahova rögtön le is ültünk. aztán kezdetét vette a tömör unalom. Először az igazgatóhelyettes felkonferálta az igazgatót. Már ez is fél órát vett igénybe. Aztán jött a diri, aki vagy egy órán keresztül képes volt tépni a száját. Az után jöttek a nyolcadikos diákok, alias mi, egy kis versmondással. Pont mint a dedóban. Mikor mi is végeztünk, az irodalom tanárom állt fel, és kívánt mindenkinek jó nyári szünetet. Hát, az nekem nem lesz, ezt már valahogy előre sejtettem… A legrosszabb az egészben, pedig az volt, hogy sejtettem mi anyám baja, mert még korábban utánanéztem a tüneteinek, melyek úgy egy éve jelentkeztek.

"Gyakori rosszullétek, fáradtság, a hallás-, látás- és beszédzavarok, a hangulat- és személyiségváltozás, koncentrációs és emlékezőképesség romlása, memóriazavarok, epilepsziaszerű görcsrohamok, valamint zsibbadtság, bizsergés érzése a végtagokban.“ Ezek itt mind, mind az agydaganat tünetei, és édesanyám sajnos valamennyit mutatta. Már egy fél éve folyamatosan rimánkodtam neki, hogy forduljunk orvoshoz, de mindig visszautasította ezeket a próbálkozásaimat, és általában kijelentette, hogy semmi baja, és szükségtelen ezekkel a "kis" rosszullétekkel Dr. Yellowt zaklatni. És tessék, itt az eredménye. Nem lehet igaz, hogy ennyire makacs. Mondjuk én beszélek, mikor lehet hogy még nála is rosszabb vagyok ilyen téren. De mindegy is, szóval amint ennek vége volt, kirontottam a teremből és Sophie-val a nyomomban meg sem álltam a motoromig. Jó, nem motor, robogó. De szeretem azt képzelni, hogy egy fekete Yamaha WR450F-en csücsülök. Tehát felpattantam, mögém barátnőm ült, és amint felvettük a bukót, rögtön gázt adtam.Nem is tudom, öt után már nem számoltam, hányan dudáltak rám...

De ez akkor nem is érdekelt, csak egy dolog járt a fejemben: elérni anyámhoz.

A Tigris Gyémántja-Bevezetés

Hello!

Íme, végre elkezdtem normálisan írni!

Kezdetnek egy érdekes(nek szánt) történet tartamával kezdek, melynek címe: A Tigris Gyémántja, röviden ATGY.

De fogjunk is bele!:

"Tudtad, hogy Kagami Taiga-nak van egy testvére? Nem!? Megnyugodhatsz, hisz még az-az idióta sem tudta hogy létezem. Azt hitte hogy egyke... Tehát eléggé meglepődött, mikor egy szép, keddi reggelen arra kelt fel, hogy valaki épp odaégeti a rántottát... Persze rögtön jöttek a kérdések, hogy ki vagyok, mit keresek itt, stb... Mikor pedig válaszoltam, és elmagyaráztam ez hogy lehetséges, és hogy miért nem emlékszik rám, na akkor volt az, hogy majdnem beájult a konyha közepén..."

Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket, ha igen commentben megírhatnátok!

Ui.: A fenti kép a történet fejléce!