Sabaku no Gaara a Kazekage irodában ült, és az
iratokat rendezgette elmélyedve gondolataiban. Senki sem tudta, hogy miért is
viselkedett olyan furcsán a napokban, még saját testvérei is csak találgatni
tudtak. De Rejtett-homok vezére nem is akarta másképpen. Hisz mit gondolnának
róla, ha megtudnák mi is a problémája...? Nem tudta volna elviselni a sok
együtt érző, és szánakozó pillantást. Ezért inkább hallgatott, pedig belül majd
szétfeszült a sok érzéstől. Hogy miket is érzett?
Dühöt, és fájdalmat:
„Dúlt körülötte a
háború, mindenki harcolt és társait védte. A homok körülfonta alakját, ahogy
közeledett következő ellenfeléhez. Mikor megpillantotta hidegen nézett rá
tengerszín szemeivel.
- Nahát, te még élsz? – kérdezte őszinte meglepődéssel a
hangjában az Akastuki-tag.
- Igen, élek... De te már nem sokáig fogsz – mondta, és
nekirontott a szőke hajúnak. Harcoltak egymással ameddig szusszal bírták, de a
szőke valahogy mégis az ifjú Kage fölé kerekedett. Már éppen az utolsó csapást
készült bevinni, és a Kazekage behunyt szemekkel várta a fájdalmat, amely nem
jött. Helyette valami meleg folyt az arcára. Meglepetten nyitotta ki szemeit.
Fölötte egy barna hajú egyén állt, aki gyomron szúrta a támadót. Viszont őt is
találat érte...
- Ne...!”
A Kage megborzongott
az emléktől. Lassan felállt az íróasztaltól, és elindult, hogy az utolsó papírkupacot
is a helyére tegye. Amint végzett ezzel is, kilépett az iroda ajtaján, kulcsra
zárta azt, majd elindult ki a főépületből egyenesen saját háza felé. Ahogy
végighaladt a poros utcán, mindenki tisztelettel a szemében nézett rá, de amint
tovább haladt, folytatták amit félbehagytak. Rejtett-homok szinte teljesen
eltűnt a térképről a háború miatt, és még most, egy évvel később is mindenki
azon volt hogy rendbe hozzák a károkat. A házak már majdnem lakhatóak voltak, a
falat is szinte teljesen újá építették már... Mostanra mindössze az apróbb
simítások maradtak, mint kifesteni és bebútozni a házakat, és a fal tetején
kialakítani a megfigyelő állásokat. Ekkor újabb érzelem és emlék tört felszínre
a Kazekage-ban...
Szeretet:
„A lány teljes
nyugalommal a szemeiben nézte a terv-rajzot, amelyet az orra alá dugtak.
Elvette a shinobi kezéből, és kért egy ceruzát. Mikor megkapta a kért dolgot,
munkához látott. A falakat vastagabbra rajzolta, és az állásokat egy-egy
toronyként emelte ki belőlük. Végül a falakra apró lyukakat készített a rajzon.
- Mégis mire jók ezek? – kérdezte Kankuro a falon lévő lyukakra
mutatva.
- Egyszerű. Akik távolsági harcosok, azok ezeken
keresztül képesek tüzelni a támadókra, ám közben mégis minimálisan védve vannak
– mondta halk, lágy hangján a lány, és átadta a terveket az egyik shinobinak,
aki rögtön el is indult hogy közölje azokat az építészekkel. Gaara nem tudta
mit mondjon. Furcsa, bizsergetően meleg érzés áradt szét a tagjaiban, ahogy az Ő barna, szinte fekete szemeibe nézett.
- Köszönjük a segítséget – mondta végül, mire a lány
biccentett és elindult hogy segítsen a többi ninjának.”
Mire feleszmélt a
távoli emlékből, már a háza bejáratánál állt. Lassan elővette a kulcsait, és
kinyitva az ajtót, belépett. Testvérei még odakint munkálkodtak, így volt ideje
tovább gondolkodni. Ahogy elsétált az egyik ablak mellett, valamin megcsillant
a fény a párkányon. Lassan fordult meg, és szembe nézett Vele... A képről egy
karcsú, rövid barna hajú és szemű lány mosolygott vissza, Konoha jelét hordozta
a fejpántján. Alaposan megnézte magának a boldogságtól kipirult arcot, a selymesnek
tetsző bőrt, a kerekded idomokat, a vékony darázs-derekat, majd végül tekintete
megállapodott a lány jobb kezén. Ott is a gyűrűs-ujján csillogó ezüst karikán...
Ismét újabb emlék tört utat magának elméje repedezett falán keresztül, egy
érzéssel együtt.
Idegesség, szerelem:
„Nem tudta hogyan
is kezdhetne bele, pedig a lány érdeklődve nézett rá a patak partján. Végül
megköszörülte a torkát, és elkezdte.
- Öhöm... Nos, mint tudod, hamarosan itt a háború, és én
nem csak most szeretnélek magam mellett tudni, hanem az után is... De nem csak
mint ninja, hanem... Hanem mint nő, aki támogat és akit szeretek, és viszont
szeret... Szóval... Lennél a feleségem? – kérdezte kissé idegesen, miközben
letérdelt, és Szerelme felé tartotta a dobozban a gyűrűt. A lány szemlátomást
megdöbbent, mire Gaara lehajtotta a fejét. Talán
elsiette? Kérdezte magától, és már éppen felállt volna, amikor valaki a
karjaiba bújt. Ránézett az illetőre aki boldogan csillogó barna szemeit az ő
kékes-zöldjeibe fúrta.
- Igen... Igen leszek a feleséged Sabaku no Gaara – azzal puha ajkait lassan a fiúéhoz érintve
megcsókolta a shinobit...”
Gaarat a kedves emlék
mosolygásra késztette, ígyhát szája széle kissé fentebb kunkorodott. Ezzel az
apró örömmel sétált be szobájába, de amikor elindult, hogy felvegye az
alkalomra kikészített ruhát, ez is, minta ott sem lett volna, eltűnt. Hisz
miért örülne? Fájdalomról szól számára ez a mai nap, nem a boldogságról!
Ugyanakkor nem csak a fájdalmas emlékek, hanem a boldogok is hozzá tartoznak...
Felvette a ruhát, mely reggel óta az ágyán pihent, és ami egy fekete ingből, és
nadrágból állt, majd elindult. Kilépve a lakásból, kulcsra zárta annak ajtaját,
és elindult az utcán. Ahogy haladt, hallgatta az embereket. Egyesek
nevetgéltek, mások megfeszítetten dolgoztak, közben beszélgetve, a gyerekek
játszottak, valahol egy kutya ugatott. Ám hamarosan elhaltak körülötte ezek a
zajok. Végül megállt, és kinyitva séta közben becsukott szemét körülnézett. Egy
kissebb Oázisban álldogált, melyről nem sokan tudtak, viszont Ő nagyon szerette ezt a helyet. Bentebb
sétált, mígnem egy kőrakáshoz nem ért, amely előtt letérdelt.
- Szervusz... Tudom hogy nagyon régen nem jártam itt, és sajnálom is, de
nagyon sok dolgom volt... Viszont engesztelésként hoztam virágot! A
kedvencedet... – majd ezt mondva lassan a sírra helyezte a csokor hófehér
rózsát. Sokáig térdepelt ott, mikor ismét egy emlék jelent meg lelki szemei
előtt, hozva magával az érzést is...
Végtelen fájdalom:
„- Ne...! – szólt
Gaara, mikor meglátta hogy kedvesét találat érte. Amennyire erelyéből tellett
feltápászkodott, és odabotorkált a lányhoz. – Nem hagyhatsz itt, kérlek ne
menj! – rázta meg egy kicsit.
- Te is tudod hogy nem tehetünk már semmit...! – nyögte
ki nagy nehezen a lány, miközben vékony patakban folyt a vér szája sarkában.
- Nem, nem engedem...! – szorította jobban magához Őt.
Szemeiből lassan tört elő az első könnycsepp, melyet millió társa követett. Remegő
kézzel végigsimított Szerelme egykor selymes, most azonban csapzott és véres
haján.
- Ne nehezítsd meg, kérlek! Mind a ketten tudtuk hogy
fennáll az a lehetőség, hogy egyikünk elesik... – mondata köhögésbe fulladt,
melynek következtében mégtöbb vér türemkedett fel a torkán. Az ifjú Kage
kétségbeesve nézte hogyan távozik az élet a számára oly fontos személyből. – Nos,
majd a túlvilágon találkozunk... Kicsi Gaara... – azzal szemei szép lassan
elvesztve fényüket üresen néztek vissza a shinobira.
- Ne... Ne...! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – ordított fel
Sabaku no Gaara a Negyedik Nagy Shinobi Háború közepén sírva, kezeiben
szorongatva Szerelme földi maradványait.”
Felnézett a sírról, és
az apró patakra vetette tekintetét. Mindenhonnan csak az emlékek áradtak felé.
Tudta, hogy többé nem ölelheti magához, nem csókolhatja, nem szólíthatja a
nevén Őt. Tekintete visszavándorolt a síron ékeskedő feliratra. Kyuuka Yume. Igen, Ő valóban csak egy
nyári álomnak tetszett, ahogy visszagondolt Rá, bohókás természetére, melyel
minden férfit levett a lábáról. Bár tudott Ő komoly is lenni ha kellett,
szolgálatban például sosem lankadt a figyelme, mindig készen állt, hogy akár az
első gyanús jelre is támadjon. De Gaara így szerette Őt...
- Annyira hiányzol...
– mondta halkan, végig a nevet nézve. Aztán egy kezet érzett a vállán. Felnézve
Temari jelenleg szomorú kék szemeivel találta szemben magát.
- Tudtuk hogy itt
leszel, Öcsi...! – sóhajtott Kankuro, és ő is szomorúan nézett a sírra.
Kedvelte Öccse halott menyasszonyát, Temarival együtt.
- Gyere Öcskös, ideje
indulnunk...! – szólalt meg halkan Temari, és felállva felhúzta testvérét is,
majd elindultak vissza Sunába. Ahogy haladtak, a szél végigsimított a tájon,
eljátszva hajukkal... És Gaara egy suttogó hangot vélt hallani...
- Szeretlek, Kicsi Gaara...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése