A Tigris Gyémántja - 1.fejezet

A Tigris Gyémántja 1.fejezet

Szervusztok! A nevem Kagami Naiya, és eddig szinte egész életemben Nagy-Britanniában, Londonban éltem. Azonban nemrég, takarítás közben ráleltem egy dobozra, amiben a születésemről készült képek voltak. Ámde ezeken a képeken egyáltalán nem voltam egyke, sőt... Egy ikertestvérem volt, ha jól néztem az egyik képet, ami az első szülinapomon készült. Persze nem emlékeztem rá, nem is emlékezhettem, hiszen alig voltam egyéves az utolsó közös képen, amin két teljesen egyforma sötétvörös hajú kisgyerek vigyorgott a kamerába, ugyanolyan vörösesbarna szemekkel.

– Mikor akartad elmondani hogy van egy testvérem? – tettem fel teljesen nyugodtan a kérdést vacsora közben, mire anyám félrenyelte az éppen rágott falatot. Mikor abbamaradt a köhögőroham, hitetlenkedve nézett rám.

– Honnan tudod, hogy...? – nézett rám döbbenten.

– Talán a képeket nem a többi között kéne tárolni. Mit gondoltál, hogy egy kíváncsi tizennégy éves csak úgy otthagyja őket, és rájuk sem pillant? – néztem rá rosszallóan.

– Jó, jó, ez igaz – sóhajtotta. – És, most mit fogsz csinálni? Csak mert én el nem engedlek egyedül hozzá, nekem viszont itt kell maradnom dolgozni! Ráadásul ő az apátokkal él, és úgy hallottam hogy egy-két év múlva visszaköltöznek Japánba! – szólt fegyelmezett hangon. Na igen, nem is ő lenne, ha nem ismerne minden pletykát kívülről. Amúgy anyám neve Lily Morrow, mivel miután ő és apa elváltak, visszavette az eredeti nevét. Mint később kiderítettem, apámat Kagami Takeshi néven ismeri a világ, bátyám neve pedig Kagami Taiga.

– Először is megtanulok japánul. A többi pedig majd később elválik – mondtam halkan, majd felállva a mosogatóhoz léptem, és elkezdtem megtisztítani a tányérokat. Általában amikor valamit helyre akartam tenni fejben, nekiálltam takarítani. Mivel anya nem igazán volt az a "tartsuk meg a rendet mert az olyan jó" fajta ember, ezért ez szinte mindig rám hárult. Anya legtöbb idejét az irodájában töltötte, titkárnőként dolgozott egy nagy vállalat igazgatóhelyettese alatt. Én magam az egyik londoni általános iskolába járok, tizennégy éves vagyok, nyolcadikos. Hamarosan itt az év vége is...

x(két évvel később)x

Éppen az utolsó nap volt a londoni Körzeti Gimnáziumban, én pedig kedves barátnőmmel, Sophie Blackkel jártam az iskola folyosóit. Már vége volt az utolsó óránknak, de bent kellett maradnunk, amíg minden óra lefolyt (ami hét tanórát jelentett, ám mivel nekünk csak hat volt, így lett egy szabad óránk), és utána a tanárok még rendezni akartak egy évzáró ünnepséget, amin mindenkinek kötelező a részvétel. De mindegy is, tehát ott tartottam, hogy Sophie-val beszélgettem a folyosón.

– És utána azt mondta, hogy bottal se nyúlna hozzám! Te érted ezt, Dia? – nézett rám nagy, és eszméletlenül zöld szemeivel. Sosem értettem, hogy valaki hogy nézhet ki ilyen jól. Hogy miért hívott Diának? Mert Angliában angolosított nevet használok, így itt Diamond Foster vagyok.

– Nem, Soph, nem értem, és jól tudod, hogy egyenlőre nem is akarom megérteni a pasiügyeidet – mormogtam. Általában erről folyt a szó, ha beszélgettünk, hogy éppen kivel kavar, és szidta azokat, akiknek nem tetszett. Igazi kis dívának tűnhetett kívülről, platina szőke hajával, és khm… tekintélyes méreteivel.

– Jó. Akkor, mit csináljunk? – tette fel kíváncsi hangon a kérdést,  mire vállat vontam, és elindultam egy irányba. Vagyis csak indultam volna...

– Diamond Foster sürgősen jelenjen meg az igazgatói irodában! Ismétlem, Diamond Foster sürgősen jelenjen meg az igazgatói irodában! – hallatszott a plafonra szerelt hangszórókból az utasítás.

 – Úgy néz ki, nekem megvan az elfoglaltságom – sóhajtottam. – Te foglald el magad valamivel, amíg visszaérek – néztem hátra a vállam felett, majd futólépésben megindultam az igazgatói felé. Amint odaértem, lassan, óvatosan bekopogtam, mire egy "szabad" jött válaszként. Mikor benyitottam, a sulititkár rögtön mellém állt, és átkísért az igazgató irodájába, ami a szomszéd helyiség volt. Amint beléptem, a diri intett, hogy foglaljak helyet.

– Mit szeretne? – kérdeztem kissé mogorván.

– Tudja, kisasszony... az édesanyjáról lenne szó – kezdte akadozva.

– Mi van anyámmal? – vágtam közbe rögtön.

– Öhm... Nos, úgy értesítettek, hogy rosszul lett a munkahelyén, majd elájult, ezért kórházba szállították...

– Atyaúristen, Szent Mária, Jézus Krisztus! Most azonnal oda kell mennem! – kiáltottam fel, és ezzel együtt már az ajtó előtt álltam.

– Nyugodjon már le, és üljön vissza! – üvöltött rám az igazgató. Ránéztem, és visszasétálva leültem addigi helyemre. Egy csöppet idegbeteg volt a kinézete. Pfu... – Maradjon nyugodt, és kérem, várja meg az iskola végét. Amint befejeztük az évzárót, arra megy, amerre akar, de egyelőre nem engedhetem el! Köszönöm, ennyit akartam, elmehet. – Azzal teljes nyugalomban elkezdte rendezgetni a papírjait. Remek, ennek is van képessége az együttérzésre (remélem mindenki kihallotta az iróniát). Aztán végül kiléptem az egyszerű faajtón, odaintettem a titkárnak, aki amúgy alig múlhatott huszonkét éves, aztán körülbelül mint egy zombi, elhagytam a tanárok felségterületét, és a folyosón kezdtem kísérteni. Ekkor talált rám kedves barátnőm, aki éppen az öccsével veszekedett telefonon. Kisöcsikéje a Christopher Black nevet viselte, és komiszabb volt, mint egy éhes kóbor kutya a parkban. Chris eléggé hasonlított a nővérére, csak a szemszínük volt különböző, mivel míg barátnőm jádezöld pillantásával a fiúkat, addig kistestvére (aki mellesleg 13 éves), az ő korosztályában olvasztotta tócsává a lányokat tengerkék íriszeivel. Mindenkivel tudtak normálisak lenni, de egymást pillanatok alatt képesek voltak démonná változtatni.

– Úristen, veled meg mi történt?! – szólalt meg Sophie, amikor meglátta zombiarcomat. Rögtön odarohant, és megpróbált valami életjelet kicsikarni belőlem.

– Valahogy el kell jutnom a Whiteflower  Közkórházba – mondtam neki végül, mikor meguntam, hogy pofozgat.

– De hát miért? – kérdezte barátnőm, miközben döbbenetét próbálta leplezni. – Tán rosszul vagy?

– Én nem, de anyámat oda szállították.

– Kérünk minden tanulót, hogy fáradjanak a torna terembe! Az évzáró ceremónia 10 perc múlva kezdetét veszi! – Erre csak sóhajtva elindultam, oldalamon Sophie-val, s mikor beléptem a terembe, azt hittem, ott helyben kapok szívrohamot. Mindenki engem nézett. Gyűlöltem ha engem bámultak. Olyan rossz érzés, mintha tőled várnák a csodát, vagy mit tudom én. Aztán végül találtunk egy eldugott helyet hátul, ahova rögtön le is ültünk. aztán kezdetét vette a tömör unalom. Először az igazgatóhelyettes felkonferálta az igazgatót. Már ez is fél órát vett igénybe. Aztán jött a diri, aki vagy egy órán keresztül képes volt tépni a száját. Az után jöttek a nyolcadikos diákok, alias mi, egy kis versmondással. Pont mint a dedóban. Mikor mi is végeztünk, az irodalom tanárom állt fel, és kívánt mindenkinek jó nyári szünetet. Hát, az nekem nem lesz, ezt már valahogy előre sejtettem… A legrosszabb az egészben, pedig az volt, hogy sejtettem mi anyám baja, mert még korábban utánanéztem a tüneteinek, melyek úgy egy éve jelentkeztek.

"Gyakori rosszullétek, fáradtság, a hallás-, látás- és beszédzavarok, a hangulat- és személyiségváltozás, koncentrációs és emlékezőképesség romlása, memóriazavarok, epilepsziaszerű görcsrohamok, valamint zsibbadtság, bizsergés érzése a végtagokban.“ Ezek itt mind, mind az agydaganat tünetei, és édesanyám sajnos valamennyit mutatta. Már egy fél éve folyamatosan rimánkodtam neki, hogy forduljunk orvoshoz, de mindig visszautasította ezeket a próbálkozásaimat, és általában kijelentette, hogy semmi baja, és szükségtelen ezekkel a "kis" rosszullétekkel Dr. Yellowt zaklatni. És tessék, itt az eredménye. Nem lehet igaz, hogy ennyire makacs. Mondjuk én beszélek, mikor lehet hogy még nála is rosszabb vagyok ilyen téren. De mindegy is, szóval amint ennek vége volt, kirontottam a teremből és Sophie-val a nyomomban meg sem álltam a motoromig. Jó, nem motor, robogó. De szeretem azt képzelni, hogy egy fekete Yamaha WR450F-en csücsülök. Tehát felpattantam, mögém barátnőm ült, és amint felvettük a bukót, rögtön gázt adtam.Nem is tudom, öt után már nem számoltam, hányan dudáltak rám...

De ez akkor nem is érdekelt, csak egy dolog járt a fejemben: elérni anyámhoz.