1.fejezet
Sziasztok! Most hogy az ötödik
fejezet is felkerült az ATGY-ből, úgy gondoltam nekiülök a CÁAV-nak is. Nem is
húznám tovább az időt, kezdődjék a fejezet!
Cső, cső, a
nevem Várkos Luk(anna), és jelenleg épp egy Kecskemétre tartó buszon
próbálkozom egy üres sarkot találni. Kijelenteném: ez olyan ritka, mint a fehér
holló.
– Elnézést,
fiatalúr, szabad ez a hely? – kérdezte egy öreg néni mellettem állva, mire
kerek szemekkel ránéztem. Az oké, hogy rövid a hajam, de ne nézzen már minden
ember fiúnak, bazz!
–
Természetesen! – mondtam, majd felvéve táskámat arrébb mentem, és odaengedtem a
nénit. Én és az a fene nagy jómodorom...
x pár perccel később x
– Elnézést a
késésért! – mondtam, kitárva az ajtót, mely mögött osztálytermem rejtőzött. A tanárnő, Júlia néni mindössze annyit kérdezett miért
késtem el. –Hát tudja az úgy volt, hogy az az idióta Takao azt hitte,
vicces kikapcsolni az ébresztőmet, aztán volt egy öreg banya, aki békává
változtatott, és...
– Jól van,
elég volt! Csak üljön le a helyére! – mondta sóhajtva, mire odaslattyogva
padomhoz, leroskadtam szegény öreg faszékemre. Félreértés ne essék, az iskola
tulajdona, csak én használom. A következő pillanatban egy papírfecni talált
fejen. Ahogy körülnéztem, Beáékat láttam magukban vihogni, így biztos lehettem
benne, hogy az üzenet a kis ribitől származik. Végül érdeklődve kinyitottam a
levelet, melyben a következő állt:
„Na, mi az? Kicsi Lukanna becsajozott, és a barátnője kikapcsolta az
ébresztőjét?"
És megint: ne értsétek félre, már tavaly óta azzal piszkálnak, hogy biztos
leszbikus vagyok, mivel nem érdeklődtem egy fiú után sem. Hát, emberek, most
tehetek én arról, hogy nem akarom, hogy valaki egyéjszakás kalandja legyek,
hogy szépen fejezzem ki magam? A másik pedig: az a bizonyos „barátnő"
akire gondolnak nagyon is fiú. Mégpedig Takao. Takao Kazunari, a poénzsák a
Kuroko no Basuke című animéből. És igen, él és lélegzik. Tudjátok, az úgy
történt, hogy...
x visszaemlékezés x
– Luka, mit csinálsz? – kérdezte kedves
barátnőm, mire lecsekkoltam az akkor éppen vörös hajú leányzót, aki hatalmas
mindenszínű szemeivel méregetett.
– Kedves
barátosném, én, kérlek szépen, Dollfie Dreamet* keresek olcsón, ami olyan,
mintha a Fehér Házat próbálnám meg megszerezni ingyen. Sőt... – motyogtam, és
az orra alá dugtam a telefonom. Ennek következtében szerencsétlen angyallelkületű
kisanyámat majdnem szívrohamban vitte el a Jóisten.
x visszaemlékezés vége x
Tehát így
zajlott az ominózus eset. Én meg azóta ebből a rohadt babából szereztem
tizennégy darabot, meg egy iszonyat ritka Dollfie Dream Pet babát, ami kb.
normális esetben is a kétszerese egy sima baba árának. Ezeket mind egyszerre,
tök ingyen. Mert még egy nagyon babarajongó sem olyan veszett hülye, hogy
hajnali kettő és három között árverést keres egy japán weboldalon. Amit amúgy
végül is megtaláltam, tök ingyen és bérmentve, annyi volt hozzáírva, hogy csak
nagyon jó kezekbe akarja adni a babákat. Így hát lebeszéltem a csajjal, és egy
röpke hét múlva megjött a két megtermett kartondoboz, egyikben a tizenöt baba,
a másikban a ruháik, kiegészítőik, és egy egyedi készítésű kollégium, amit fura
módon nem lehetett kinyitni. Úgy voltam vele, nem baj, majd legalább a babáknak
is lesz egy kis személyes tere... Hát, az oké, hogy nekik lett személyes terük,
de az enyém hova tűnt...? Na, ez is egy marad a világ nagy, univerzális
kérdései közül. Kivéve, ha jön E.T., és megválaszolja. Na, akkor már tényleg padlót
fognék, az tuti. Mert az, hogy a Dollfie KnB babáim élnek, az még oké, kicsi
koromban sokszor játszottam Toy Storyt. De E.T.-től már beájulnék, és szerintem
nem csak én... Úgyszólván az is érdekesen derült ki, hogy kedves barátocskáim
nem teljesen normális babák...
x visszaemlékezés x
Fürödtem...
És akkor... Beugrott az ajtón a One Direction! Nem, az úgy volt, hogy miután
mindennel végeztem egy gyenge fél óra alatt, elindultam be a szobámba mindössze
egy rövidke törölközőben, elvégre otthon voltam, na! És hát ahogyan szegény
szerencsétlen praclimmal átléptem a küszöböt... Nem történt semmi. Betotyogtam,
becsuktam az ajtót, felöltöztem. Aztán odaálltam az ágyam mellé, és beledőltem,
úgy gondolva, hogy én akkor most aludni fogok. Ami nem jött össze, mert... Mert
szomjas lettem úgy éjfél körül. Hát kimentem inni. Na, és akkor hallottam meg a
sutyorgást, mikor visszafele csoszogtam. Akkor viszont lábujjhegyre állva
indultam az ajtóm felé, és résnyire nyitva azt, belestem. A Kise-baba éppen
igyekezett átmászni a terráriumomhoz, miközben a többi ezt megakadályozni
próbálta. Én meg voltam olyan álmos, hogy szimplán odasétáltam, két ujjam közé
csíptem a grabancát, és visszapakoltam a többiekhez... Aztán mikor másnap egy
Midorima-baba üdvözölt, sarkában egy Takaóval, rájöttem, hogy vagy valami
iszonyat gebasz van a fejemben, vagy nem álmodtam a beszélő, mozgó, élő babákat. Aztán eszembe jutott
valami...
– Ti komolyan végignéztétek ahogy öltözködöm!?
x visszaemlékezés vége x
Ezek után a fiúkat, (Kurokót is, akármilyen
cukin nézett), szobafogságra ítéltem, amiben a lányok voltak segítségemre.
Mivelhogy a szobák a koleszban voltak, de mivel nem nyitható a cucc, ezért a
lányok zárták be az ajtókat, ami után átadták nekem a feliratozott kulcsokat.
Mivel abban a valamiben még a kulcsok is élethűek voltak! Nem is értettem... De
nagyon király kis zárka volt. Ezek után leültem beszélgetni két nőnemű, hát...
Mondjuk úgy, hogy baba, mert az rövidebb, mint a furcsa élő mini emberke. Tehát
beszélgettünk. Én pedig áldottam az eget, hogy még két évvel ezelőtt
beiratkoztam japán kurzusra, amit a gimi egyik külföldi tanára, Natsuno-san
tartott, aki mellesleg még a tesit is tanítja számunkra, és mondta, hogy fontolgatja:
elkezd minket kendóra* is tanítani. De eltértem a tárgytól... Tehát kiderült,
hogy mindkét leányzóval kifejezetten jól kijövök, és ők másnap újdonsült
barátságunkra hivatkozva kihozatták velem a fiúkat „börtönükből”. Így a srácok
megszabadultak, és végül én szerencsétlen odaültem a gépemhez, hogy megoldást találjak
a problémámra. Na, igen, csak általában nálam duplán is érvényesül az ember
tervez, Isten végez elmélet. Így hát a keresgélés az interneten gyíkkereséssel
a szobámban végződött. Miért? Mert egy bizonyos szöszi idol kinyitotta a
terráriumomat, amiből Hector, az én kedves alkarméretű agámám fogta magát, és kisprintelt. Az volt
a szerencséje a gyereknek, hogy mindig csukva van a szobám ajtaja... Így hát mindenki
elkezdte keresni Hectort, a menekülőművészt. Egyszer kimászott a csukott
dobozból, amikor háttal neki takarítottam a helyét. Azóta se tudom, hogy
sikerült neki... Aztán olyan fél óra múlva eszembe jutott az ötlet, amiben a
többi chibi szívesen segédkezett. Fogtam egy adag szárított lisztkukacot, egy
lámpát és a megkötözött Kisét. (A többiek csinálták! Én hozzá se nyúltam.) A
tálat a felkapcsolt lámpa alá tettem, Aomine és Kagami pedig nekidöntötték Kisét
a lámpának.
– Öh, már
bocsi, de... Tulajdonképpen mit is csináltok? – kérdeztem a duóra nézve barna
szemeimmel.
– Au! Senpai*, ezt miért kaptam? –
kérdezte amaz műkönnyes szemekkel.
– Mert feláldoznak. És ha
feláldoznak, utána nem tudlak majd megrúgni – jelentette ki Kasamatsu. Asszem, ez valami búcsúzkodás
lehetett... Aztán mindenki elhátrált, és vártunk. Olyan tíz perc múlva, Heckykém
óvakodott ki a szekrényem alól, és lassan, döcögősen a cuki kis pocijától,
elindult a kajahalom és Kise felé. A babára rá se nézett, egyszer megnyalta, és
mikor megevésre alkalmatlannak találtatott, inkább kedvenc kukacaival foglalta
el magát. Aztán jöttem én, a gonosz gazdi, és felvéve őt, beraktam a helyére
Ribizli kisasszony mellé, aki igazából csak Ribizli, de szeretem kislánynak
vagy kisasszonynak is hívni, szóval Ribizli kisasszony lett idővel. Így aztán
megoldódtak a dolgok. És most inkább fogtam magamat, és gyorsan a táskámba
gyömöszöltem a levelet, mielőtt akárki megláthatta volna annak tartalmát. Ezután
előkaptam irodalom cumómat, és bekapcsolódtam az órai munkába. Persze annak
rendje és módja szerint egy mukkot sem fogtam fel a magyarázatból, csak írtam,
ami a táblán állt. Ezek után volt még egy emelt szintű rajzom, kettő matekom,
kettő tesim, majd kétszer japán-nyelvtanom, ahova Natsuno-san behívta a fiát,
Natsuno Takashit is, aki kedves barátnőm szerint pont olyan volt, mint a fehér
lovas herceg az álmaiban. Jaj, igen, barátosnémról érdemes tudni:
Szőkeherceg-szindrómája van. Minden helyes, neki tetsző srácban a szőke
herceget keresi. Japánon már szinte oda sem figyeltem, végig újdonsült kis
barátaim jártak a gondolataimban. Ezért történhetett, hogy nem vettem észre,
hogy Natsuno-kun hozzám szól, csak amikor immár szöszi barátnőm, Lisa oldalba
könyökölt. Erre sziszegve felé fordultam, és már éppen valami igen csúnyát
készültem mondani, mikor feltűnt, hogy szegény srác néz rám, nagy, fekete
szemekkel, és várja a válaszom.
– Bocsánat,
nem figyeltem, mit is kérdeztél? – néztem érdeklődve, mire elpirulva megvakarta
tarkóját, ott ahol hollófekete haja véget ért. Erre Lisa sóhajtva a fülembe
súgta a kérdést, mire éreztem, hogy a tél miatt enyhén halovány kreol bőröm
felforrósodik, és elpirulok. Természetesen megadtam a számomat Takashi-kunnak,
akinek ettől a szemei ragyogni kezdtek, mint égen a Göncölszekér. Ezután
barátnőm elmagyarázta, hogy amíg én fantáziaföldön lebegtem, addig kiderült,
hogy másnaptól Takashi-kun velünk egy osztályba fog járni, és mivel a mi osztályunkból
csak mi vettük fel a japánt, nekünk kell istápolnunk. Még én is örültem a
dolognak, hisz a gyerek tök cuki volt, nem olyan, mint azok az állatok az
osztályteremben. Kicsit féltem is, hogy megfertőzik majd, de inkább nem tettem
szóvá a dolgot.
Másnap
valóban nekünk kellett babysittelni Takashit, és sok dolgot megmutatni neki.
Pl.: A magyar könyvet nem hátulról kezdjük, és nem visszafele olvassuk a
betűket, főként nem föntről lefelé. Tehát nem volt semmi. Mondjuk mikor a Rézfaszú
bagoly* kihívta felelni, mindenki meglepődött, leginkább az angoltanár, azon,
hogy milyen perfektül beszéli a nyelvet. Mi leginkább a kezdő(nél is kezdőbb)
szinten voltunk, szóval szegény így se igazán tudott beszélgetni rajtunk kívül
mással. Mikor pedig végeztünk minden órával, és már csak a választott
délutániak maradtak, elindultunk a japán-terem felé. Amikor beértünk, Takashi
intett nekünk, és odasétált Natsuno-sanhoz, mi pedig leültünk a nekünk túl apró
padokba. Mert a japán teremben igazából eredetileg az elsősök tanulnak
nyelvtant. Ja, igen, az iskolának van egy általános iskolája is, habár én csak
a gimnáziumtól jártam ide. Tehát leültünk a törpepadok egyikére, és míg én
nekifogtam rajzolni, Lisa két másik barátosnénkkal, Narával és Larával
beszélgetett. Ők ikrek, mégpedig egypetéjűek. És mivel a ruhaszíneken kívül
mindig ugyanúgy néznek ki, sose tudja senki megmondani, melyik melyikük. Én és
Lisa is csak azért tudjuk, mert már lassan két éve egy évfolyamba járunk velük,
és mivel mi négyen vagyunk/voltunk csak anime-fanok az iskolában, szépen lassan
összekovácsolódtunk egy „klikké”. Tehát ja. De térjünk csak vissza.
– Te, Luka,
hogy bírod ki pasik nélkül? Apácának készülsz, vagy mi? – nézett rám Lara. Én abbahagytam
a rigó rajzolását, amibe belekezdtem, és a smaragdzöld szemekbe pillantottam.
– Nem,
szimplán hidegen hagynak azok, akik úgy gondolják, ők a világ urai, csak mert
megvolt nekik Beuska – mondtam kissé kioktató hangon. No, igen, azt a kis ribit
szerintem már a suli srácainak háromnegyede meghúzta, a maradék egynegyede
pedig csak azért nem, mert nem elég „macsók". Erre mind a négyen
elvihogtuk magunkat, természetesen csak diszkréten, nehogy valaki más is
meghallja, mikről sugdolózik itt a Dilis Négyes. Ja, hát ezen a néven hívtak
minket az iskolában. Ha mind a négyünkkel volt valami, már az igazgató is úgy
hívott minket, hogy: „Kérem, a Dilis
Négyes fáradjon a tanári szoba előtti váróba!" Jaj, anyám, még
emlékszem erre? De régen is volt... De nektek elég annyit tudni, hogy
közrejátszott egy chilisüveg, egy fogadás az ikrek között, mi, meg az igazgató
aranyhala, Dieter Generális. Azóta se értem, hogy hogy hívhat valaki egy
szerencsétlen halat Dieter Generálisnak. Mert ha valami madár, az még oké. De
egy halat? Persze az érdekfeszítő órák után mindenki hazaindult, ahogy én magam
is. Végigzötykölődtem a buszon az utat, majd egyenest az ajtómig rohantam,
beugrottam rajta, és becsaptam magam mögött. Aztán nekidőltem, és szépen lassan
végigcsúsztam rajta, meglátva szobám állapotát. Szétpakoltak. Nem kicsit.
Nagyon. Így hát sóhajtva nekiálltam összeszedni kosaras és nem kosaras apró
barátaimat. Miután együtt rendet raktunk, kiderült: valami étel után kutattak,
csak épp semmit nem találtak. Ilyenkor mázli, hogy a karácsonyi csokitartalékomat
mindig jól eldugom... Végül sóhajtozva szereztem egy nagy tányérnyi ételt, amit
a tizenöt „chibi" el is fogyasztott. Anyám megkérdezte, hogy hogyhogy
ilyen éhes vagyok, hogy két tányérral is eszek. Hát, még nem látta új kis
barátaimat...
– Ti komolyan végignéztétek ahogy öltözködöm!?
Háhá! De aranyosak ezek a chibik! Szegény Luka velük lett megverve ( nem is az~ Akinek élő chibijei vannak *.* Ráadásul Kuroko-ék *.* )
VálaszTörlésNagyon köszönöm, hogy felraktad ezt a történetet, már most várom a következő fejezetet!
Love ya~!
Fú, most meglepődtem! Mégsem teljesen sivár sivatag a blog! Tényleg, megdöbbentemmikor megláttam hogy valaki megjegyzést írt nekem,és az nem a bétám volt! Nagyon örülök neki hogy tetszik a történet, hamarosan készítek egy karakterbemutatót is hozzá, és amint tudom hozom a következő részt is! :D
Törlés